Nagyapám levelezésén úgy zokogtam, mint egy kisgyerek

Korábban már írtam róla, hogy meghívtak egy itthon egyedülálló családtörténeti-, és családfakutató tanfolyamra a budapesti Family Tree Akadémián. Megvolt az oktatás, mesélek milyen volt.

Milyen volt a tanfolyam?

Nagyon érdekes, és nagyon fárasztó. Ha befizetsz rá, mindenképpen érkezz kipihenten. Két napon át reggel 9-től délután 5-ig elképesztő mennyiségű történelmi tény, évszám, praktikus infó hangzik el, komoly koncentrációt igényel a dolog. A tanfolyamot egyébként a cég Bécsi úti irodájának tárgyalójában tartják, a szünetekben pogácsa, kávé, ásványvíz áll rendelkezésre, jegyzettömböt, tollat is adnak, szóval tényleg csak oda kell menni, a többiről gondoskodnak a szervezők.

Mindkét nap két-két előadás és egy-egy gyakorlati óra van, 15-30 éve kutatással, családtörténetekkel foglalkozó levéltárosok, történészek, és a közel 30 éve működő örököskutatással foglalkozó cég szakemberei tartják őket. Az előadásokon szó esik a családtörténeti kutatáshoz szükséges gondolkodásmódról, a különböző forrástípusokról, a levéltári és az internetes kutatásról. Aztán arról is, hogy mikor, hol vezették az anyakönyveket, ezeket hol tudjuk megtalálni, vagy hogy mire tudunk akár egy gyászjelentésből vagy egy sírfeliratból következtetni, és hogy hogyan olvassuk, rendszerezzük a forrásokat, amikre rátaláltunk.

Mivel elég intim a téma, a tanfolyamokat kis csoportoknak szervezik. Mi heten voltunk, férfiak és nők vegyesen, jogásztól az informatikuson át a nyugdíjas kutatóig mindenféle foglalkozás előfordult, a közös annyi volt, hogy mindannyiunkat foglalkoztatja a múlt és önmagunk mélyebb megismerése. A kis létszám és az előadók teremtette befogadó légkör miatt nagyon jó hangulatú volt a hétvége. Külön kiemelném, hogy a szakértők egy pillanatig nem éreztették velünk hogy laikusok vagyunk, bármikor bármit hozzá lehetett fűzni, lehetett kérdezni, és örömmel válaszoltak.

Viszont legyenek akármilyen barátságosak és felkészültek az oktatók, olyan illúzióid ne legyenek, hogy mindent meg tudnak tanítani két nap alatt. Inkább arra jó az egész, hogy megértsd a gondolkodásmódot ami a kutatáshoz elengedhetetlen, és hogy segítenek felfigyelni az apróbb részletekre. De a konkrét folyamatot valószínűleg mindenki akkor kezdi el igazán megtanulni, amikor nem csak beszélünk róla, hanem konkrétan elkezdi építeni a maga családfáját.

Az első lépések

Triviálisan hangzik, de akkor is fontos tanács, hogy amikor elkezded felkutatni az őseidet, kezdd azzal, hogy a még élő hozzátartozóiddal beszélsz. Egyrészt mert ahogyan már korábban Kozma-Vízkeleti Dániel, kiképző család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus elmondta, ha finoman közelítünk, azt fogjuk tapasztalni, hogy a legtöbben szívesen beszélgetnek a múltról, sőt, vannak akik életük végén szívesen letennék azokat a titkokat, amiket egészen addig cipeltek. Mi pedig újabb dolgokat tudunk meg általuk a családról, és így önmagunkról is.

Másrészt, mert nem csak a kutatáshoz szükséges szóbeli, de a tárgyi források is könnyebben előkerülhetnek, ha segítséget kérsz a rokonaidtól. Én például teljesen abban a hitben éltem, hogy semmilyen dokumentum nem maradt fenn a családom történetéről, böngészhetek majd hetekig-hónapokig a neten és a levéltárakban mire találok valamit. Aztán amikor a szüleimnek elmeséltem milyen tanfolyamra készülök, előkerítettek egy százéves katonaládát tele mindenféle iratokkal anyakönyvi kivonatoktól adóösszeírásokig, és egy komplett amerikai levelezést is, amit még a nagyapám folytatott a nyolcvanas években az ott élő rokonokkal.

Lehet hogy nálatok is a nagyi padlásán porosodik a teljes családi dokumentáció, és csak azért nem került eddig elő, mert senki nem kérdezte.

Bevallom persze, hogy a tanfolyam előtt ezek a kincsek csak egy nagy kupac poros papírnak tűntek, nehezen olvasható kézírásokkal. Aztán a tanfolyam első napja után újra átnéztem egy kis részét, és döbbenetesen sok minden – az anyakönyvek különböző rublikái, az illetékpecsétek, a nevek, az utóbejegyzések – értelmet nyert rajtuk. Érdekes, hogy ami egy nappal korábban még semmit nem jelent, hirtelen mennyire gazdag információforrássá tud válni.

Távolról sem teljes a kép, de volt olyan ág, ahol még aznap este 1845-ig vissza tudtam vezetni a családunkat. Egyébként ezen maguk a szüleim is meglepődtek, hogy abból a papírkupacból amit átadtak nekem, hogyan tudtam ilyen gyorsan annyi mindent kihámozni. Pedig egyszerűen csak tudnod kell mit keresel.

Milyen érzés ezzel foglalkozni?

Egyrészt elképesztően izgalmas keresni és találni. Az első lépéseknél az jelenti a legnagyobb élményt, amikor néhány születési- és házassági anyakönyvi kivonatból komoly fát tudsz rajzolni rövid idő alatt. Aztán később az még izgalmasabb lesz, amikor már nem azonnal talájuk meg a családtagokat, hanem nyomozni kell.

Másrészt amikor elkezdesz belegondolni, hogy az a sok ember, helyszín és történés amit felírtál magadnak, az valahol mind hozzájárult ahhoz, aki most vagy, az nagyon mélyen meg tud érinteni. Az is durva, amikor olyanokkal foglalkozol akiket még gyerekkorodban ismertél, és azóta meghaltak – én a nagyapám levelezésén úgy zokogtam mint egy kisgyerek, pedig még nem is olvastam belőle sokat.

És az is érdekes, amikor olyan települések bukkannak fel egyszercsak, ahol sosem jártál, de a családod több generációja élt ott. Jó fotókat, térképeket nézegetni, leírásokat olvasni róla – máris közelebb érzed magadhoz az adott családtagokat és a helyet is. Pláne érdekes lesz egyszer el is menni oda – azt mondják, ezt még akkor is érdemes megtenni, ha már senkid nem él ott.

Azt viszont már most jól látszik hogy a családfakutatáshoz sok idő és türelem kell. Kíváncsi vagyok, meddig tart a lendületem, mert egyelőre nem látom magam, ahogyan rendszeresen levéltárakba járok. Addig viszont, amíg a saját családi dokumentumaink, és az interneten elérhető források elegendők, biztosan folytatni fogom a dolgot.

Mert tényleg olyan érzés ezt csinálni, mint egy izgalmas sorozatot nézni, és tűkön ülve várni, vajon mi lesz a folytatás. Csak még jobb, mert itt a saját múltadról szól a sztori.