A Katona viszonylag frissen szerződtetett rendezőnőjeként most éppen Henrik Ibsen: Nóra – Karácsony Helmeréknél című darabját próbálod, mióta is?
Október 19-én volt az olvasópróba, tehát most a próbaidőszak felénél, a sűrűjében vagyunk. Az előadáshoz Szabó-Székely Árminnal Ibsent alapul véve mi írtunk szövegkönyvet, de a végleges előadás szövegébe a próbákon elhangzó improvizatív dolgok is bekerülnek majd. Elsősorban aktualizálni akartuk a történetet, mert hiszem, hogy a problémakör, amivel ez a darab foglalkozik, ma is ugyanúgy is létezik, de a szöveg irodalmisága a századfordulós színház lenyomata, és ezt mi maivá akartuk tenni. Az eredeti darab sok értelemben egyirányú, és megállíthatatlanul robog a végkifejlet felé, számomra túlságosan kitett és direkt módon. Ezeket a direktségeket igyekszünk satírozni.
Engem foglalkoztat a házasság, a hosszútávú kapcsolatok világszintű válsága és azt gondolom, hogy jót tesz a darabnak, ha nem feketén-fehéren ábrázolunk dolgokat. Egy házasság végpontján legtöbb esetben nincsen jók és rosszak, hanem szándékok, hiányok és sok sok elfojtás van. Ezeket keresgélem. Nórát sok esetben nagyon fiatal színésznők játsszák ezzel is alátámasztva és aláhúzva az elnyomó és az elnyomott helyzetét.
...ezzel szemben Ónodi Eszter...?
Ő azért nem egy húszéves lány, hanem egy nagyon fajsúlyos, művelt, okos felnőtt nő. Ibsennél Nórának nagyjából fogalma sincs, mi történik vele és körülötte; egy gyerek, aki bezárva él a férje oldalán. Én inkább azt akartam megnézni, hogy milyen negyven körül krízisbe kerülni, esetlegesen mindent újrakezdeni, ami ráadásul nagyon gyakori mostanában. Ilyen módon akartam aktualizálni, nem úgy hogy egy űrállomáson élnek Helmerék (nevet).
Rá lehet ezt húzni az eredeti szövegre?
Mindez benne van az eredeti szövegben is, csak a hangsúlyokat kell máshová helyezni... Valahogy nincs ez rendesen kitalálva. Ha egy nő gyereket szül, attól mintha belassulna körülötte az élet. Persze van, aki újra fel tudja venni a fonalat, de nem ez a jellemző. És ha valakinek már három gyereke van, annak teljesen más ritmusban történik onnan kezdve az élete. Nálam minden szereplő egy helyről indul; osztálytársak (amiről az Ibsen műben szó sincs). Megnézzük, hogy tizenöt év alatt ki mire viszi a közös kiindulási pontból.
A Katona szerződtetett rendezője vagy, mennyire szólhatsz bele abba, hogy mit rendezzél?
Maximálisan. Olyat természetesen nem csinálok, amit nem szeretnék. Mindenki jobban jár, hiszen ha nem tudok mit mondani a darabbal, nincsen mögötte gondolat, az az előadáson is meglátszik majd. Abból sok jó nem sülhet ki...
Tehát nem akarod a világ összes darabját megrendezni...
Dehogy akarom. Egy ideje női sorsokkal foglalkozom; a Nóra, ha jól csináljuk, akkor az összegzése lehetne ennek az időszaknak, gondolatmenetnek.
És mi jön a nők után?
A kiskutyák. Most van egy kiskutyám, nagyon foglalkoztat ez a kérdés, alig van park, ahova el lehet vinni...
Most komolyan, továbbra is a társadalmi meg politikai kérdésekkel akarsz foglalkozni a rendezéseidben?
Engem az foglalkoztat, ami körülöttünk van. Nekem a színház akkor érdekes, ha az emberek életének meghosszabbítása történik a színpadon, a mindennapjaikkal, problémáikkal foglalkozhatnak. Nekem a kizárólag szórakoztatni akaró színház unalmas és befeszülök tőle. Jobban érdekel, hogy megfejtsek emberi történeteket és igazságokat keresgéljünk. Olyan előadásokat szeretek nézni, ami beleköt azokba az érzékeny dolgokba, amiben az ember éppen létezik. Ez lehet akár éppen politikai, de magánéleti is. Az egyén különböző helyei, különböző rendszerekben.
Voltál balett-táncos, aztán kocsmát nyitottál Laoszban, erősítetted az RTL Klubot, majd felvettek a Színművészetire és színpadi rendezőnő lettél. Elég izgalmas az eddigi életed, de mégis hogyan következtek egymásból ezek a dolgok?
A tánc miatt a színház, mint keret valószínűleg adott volt; az is biztos, hogy fogok még mozgással foglalkozni. A kettő közt eltelt tíz év leginkább tapasztalatszerzés volt. A helyet, amit nyitottam havi hatvan dollárért béreltem, ez egy kétszáz négyzetméteres ház volt. Egy laoszi sráccal csináltuk a kocsmát, és miután eljöttem Laoszból, sokáig ki volt adva, mielőtt végleg megváltam tőle. A bárban hihetetlen emberekkel találkoztam, például a Pumukli rendezőjével, vagy a Vidd hírét az igazaknak írónőjével, és csodálatos helyiekkel – nagyon jó beszélgetések voltak. Szóval nálam nem az volt, hogy gyerekkorom óta rendeztem, hanem előbb világot akartam látni meg élni. Tudtam, hogy egyszer majd eljön a rendezés ideje is. Az RTL Klub is véletlen jött; pályáztam egy kisfilmmel egy képzésre a New York Film Academyre, megnyertem az ösztöndíjat, és az osztálytársam volt az a Kovács Dániel Richárd, aki most a Válótársakat is rendezi a csatornának. Ő hívott oda dolgozni, két és fél évig készítettük a műsorokat a csatornának. 23-24 évesen ezt nagyon nagy dolognak éltem meg és remek barátságokat kötöttem, rengeteget tanultam csapatról és felelősségről. Nagyon jó társaság jött össze, és bár soha nem volt tévém, de az mindig érdekelt, ami éppen az utamba került. Aztán mégis piszkálni kezdett valami és mennem kellett. Tudtam, hogy az utam végén egy olyan dolognak kell lennie ami szellemileg értékes dolgok előállítását célozza meg. A táncnak is talán azért lett vége, mert nagyon korán elkezdtem irgalmatlanul sokat olvasni, és máshogy gondolkoztam, mint egy táncos; szűkös lett nekem az a keret, legalábbis akkor ezt így éltem meg. Ahogy ezek a dolgok kitisztultak a fejemben, gyors egymásutánban érkeztek be az életembe azok az emberek és helyzetek, amik végül a rendezőszakig vezettek.
Rendezőként mit szólsz ahhoz, hogy egyre több színész (és színésznő) adja rendezésre a fejét?
Ingoványos talaj, de egyrészt van most egy ilyen tendencia, sok színház élén már eleve színész-rendező áll. Van olyan köztük, mint például Máté Gábor, aki fiatal korától rendező is akart lenni, és végül megtalálta az útját ezen a területen is. De vannak olyan esetek is, ahol mintha inkább csak a színészi elégedetlenség indítaná ebbe az irányba a művészeket. Ezek az esetek nem mindig végződnek jól. Nagyon más gondolkozásmódot igényel színésznek lenni, és mást rendezőnek, ritka, hogy valaki igazán rendelkezzen mindkettővel.
Már csak azért is kérdezem, mert olvastam rólad, hogy a rendezőnek elsősorban jó pedagógusnak kell lennie, erre a felismerésre az egyetemen jöttél rá?
Szép lassan jöttem rá. A főiskolán ugyan burokban élsz, védve a kritikáktól, mégis ez néha igazi mélyvíz, mert állandó infrastruktúra nélkül kell összehalászni a színészeket egy-egy munkára. Ők szívességből, hulla fáradtan megérkeznek éjfélkor próbálni, és mindenki különböző és éppen máshol tart aznap. Az egyik egy válásból jön, a másik szerelmes, a harmadik kiábrándult, kábé egy van köztük, aki éppen nagyon dolgozna. Mivel nem hiszek az idegeskedős feszültségben, meg kell találjam a hangot velük, mint egy anyukának. Ilyenkor, ha eredményeket akarsz elérni, nagyon oda kell figyelned rájuk.
