Tenki Rékával, a Nemzeti Színház színésznőjével az Orlai Produkció Római vakáció című előadásának próbafolyamata alatt beszélgettünk. A sikeres fiatal színésznő főiskola után azonnal a Katonába szerződött, majd a Nemzetiben folytatta, most pedig hitről, csalódásról, félelemről beszélt nekünk, és arról, hogy ezt a szakmát csak bizalommal lehet csinálni.
Másodszor választottak meg az idei Poszton a legjobb harminc alatti színésznőnek. Amellett, hogy ez nyilván nagy megtiszteltetés, nem nyomasztó is egyben?
Nyomasztó is, meg nem is gondoltam, hogy kétszer is meg lehet kapni. Nagyon meglepődtem, hogy megint én lettem. Nyomasztó, mert az ember kapja az elismeréseket, és egy idő után azt mondja, hogy én ennyi vagyok, mi van, ha ez egyszercsak nem lesz már elég? Nyilván fejlődik az ember, ahogy idősödik, de néha kétségbe esek, hogy elég leszek-e mindenre, amit elvárnak tőlem.
Fontos, hogy mit gondol rólad a külvilág?
Inkább csak az, hogy én mit gondolok magamról. Van az a pillanat, amikor azt érzem, hogy semmi ötletem nincsen. Hogy kéne valamit csinálni, de egyszerűen nem tudok. Magamnak akarok megfelelni, hiszen mindenkinek nem lehet tetszeni, mindig lesz olyan ember, aki utálni fog, vagy aki azt akarja, hogy nekem ne legyen jó. Az a fontos, hogy a belefektetett munkával meg legyek elégedve, hogy tudjam, én mindent megtettem.
Nyilatkoztad, hogy ami a szíveden az a szádon; nem volt ebből még bajod?
Mindig van. A probléma az, hogy előbb jár a szám, semmint mérlegelném, hogy abban a helyzetben lehet-e mondani vagy sem. De aztán úgy vagyok vele, hogy ha az ember érzi, hogy valami nem természetes neki, vagy nem tudja csinálni, akkor az meg fog látszódni a munkáján. Az más kérdés, hogy néha rájövök, vannak olyan helyzetek, amikor ezt hagyni kell. Nem ér annyit, hogy rámenjek.
A bizalom is nagyon fontos a számodra. Nem csalódtál még soha senkiben?
De, és az a baj, hogy egyre többet. Arra építek, hogy amit magamtól elvárok, azt mástól is elvárom. Egyre gyakrabban jövök rá azonban, hogy nem várhatom ezt el az emberektől. Nem csak munkában, hanem a hétköznapokban is egyre gyakrabban találkozom olyan helyzettel, amiben tudom, hogy én mit csinálnék, de nem ugyanazt azt kapom vissza. Lehet, hogy nem mindig az a jó, amit én csinálok, de ha a belefektetett munka más minőségű, akkor elmegyünk egymás mellett, és ez rossz.
Hogyan óv a családod?
Úgy vannak vele, hogy bíznak abban, amit én gondolok, és támogatnak benne. Persze elmondják, ha szerintük hülyeség, amit csinálok, de mindig azt érzem velük kapcsolatban, hogy bármit el lehet mondani nekik, ott vannak mellettem, de a döntéseket én fogom meghozni. Tök mindegy, hogy döntök, vállalom a következményeit - akkor is ha rossz volt, hiszen abban a pillanatban azt láttam jónak. Én csak az ösztönökben bízhatok, ha azt súgja, hogy valamerre el kell mennem, akkor döntenem kell, mert nem szabad meghunyászkodni.
Színházi ember édesapád, Debrecenben volt fénytechnikus. A szüleid soha nem féltettek a szakmától?
Nem, sosem volt erről szó, hogy féltenének, hiszen ez milyen kiszolgáltatott szakma. Arra tanítottak meg, hogy az ember legyen alázatos, szorgalmas, próbáljon maximálisan teljesíteni, bízzon magában és álljon ki magáért. Inkább csak felkészítettek nevelésileg, hogy bizonyos helyzetekben hogyan viselkedjek.
Az mit jelent, hogy előre elkéred a forgatókönyvet? Nem is jársz castingokra?
De, mindig megyek, de ott csak néhány jelenetet küldenek el, így fogalmam sincs, hogy miről van szó. Ha már visszahívnak, akkor szoktam kérni, hogy szeretném megtudni, mi ez az egész. Nem mindegy, hogy az ember mibe ugrik bele.
Nagyon jó, hogy ezt megteheted.
Nem biztos, hogy megtehetem, de muszáj valamit tudnom róla, mert nagyon érzékeny dolog, hogy mihez adom az arcom. Mi, színészek nagyon ki vagyunk szolgáltatva, ha van arra lehetőség, hogy az ember megválogathassa, miben játszik, akkor ezzel élni kell. Színházban amúgy se nagyon tudod megválogatni, hogy a rendező milyen szellemiségű, vagy mit akar csinálni, hiszen oda vagy leszerződve.
Mennyire játszik szerepet a szerencse a ti szakmátokban?
Én nagyon is szerencsés vagyok. A szerencse ennek az egésznek az alapja. Ha csak a felvételire gondolok, már azt sem tudod kiszámítani, hogy kit vesznek fel az egyetemre. Tehetség is kell, de nem olyan minőségben. Az sokat számít, hogy egy osztályfőnöknek mi van a fejében, milyen emberekre akar építeni, lutri ez az egész.
Nem félsz attól...?
Állandóan félek. Annyian vagyunk, hogy Dunát lehet rekeszteni a színészekkel. Már hat éve végeztem, és most kezdem el érezni, hiszen már nagyon "öreg", huszonhét éves vagyok, szóval most kezdtem el érezni, hogy már alattam is vannak. Eddig mindig mindenhol én voltam a legfiatalabb, mert már hat évesen iskolába mentem, 17 évesen vettek fel az egyetemre. Most pedig furcsa helyzet, hogy már a harmincas kategóriába vesznek. Persze egy csomó minden megfordul az ember fejében, hiszen már nem leszek majd annyira új és izgalmas, ezt tudni kell kezelni.
Karakterszínésznek tartod magad?
Fogalmam sincs, milyen vagyok. Azt tudom, hogy elkezdek valamit próbálni, és akkor az működik vagy sem.
Hívő ember vagy?
Az emberekben, a munkában hiszek. Nem fohászkodok, hogy oldják meg a dolgaim. Hiszek abban, hogy ugyanazt akarjuk: hogy nem akarnak átverni. Aztán van, hogy máshogy alakul.
Jó emberismerőnek tartod magad?
Próbálom leszoktatni magam arról, hogy ne legyenek előítéleteim, de ez nagyon nehezen megy. Van, hogy valaki nagyon jó színész, de érzem, hogy nekem ehhez semmi közöm. Megérzem, hogy ki az, akivel egy nyelvet beszélek, bár gyakran ehhez is idő kell.
Hogyan lehetne elérni, hogy jobban meg legyen becsülve a szakmátok?
Ezt nálam okosabb emberek se tudják.. Talán kellene több olyan gálaest, amikor lehetőségük van bemutatkozni az igazi színészeknek. Ezt felvehetné a tévé, és mehetne is adásba. Ha ezzel lenne tele a műsor hétvégenként, szilveszterkor az jó lenne. Ha úgy visszahoznák a médiába a színészeket, ahogyan régen jelen volt. És tudom, hogy már nem készül annyi magyar film, meg hogy régen csak az volt, de az a baj, hogy nagyon elbulvárosodott a szakma. A kereskedelmi csatornák rosszabbnál rosszabb sorozatokat adnak, amatőr szereplőkkel. Értem én, hogy nem tudjuk hozni az amerikai minőséget, és azt is értem, hogy fontosak a tehetségkutatók, hogy az amatőrök is megtalálják a számításaikat, de közben meg hány ember végez mondjuk egy Zeneművészetin? Hányan kényszerülnek külföldre, csak azért, mert itthon nem terem számukra babér? Sose ismerjük meg őket, mert átveszik a helyüket. Ez ebben a szomorú.
Milyen lesz ez a Római vakáció, amit most Pelsőczy Réka rendezésében próbáltok?
Jó! Réka nagyon jó instrukciókat ad, amiből lehet tovább bővíteni azt ami már megvan. Nagyon érzékeny rendező, fontosak neki a viszonyok és az apró rezdülések, amik jelentést hordoznak. Ez a változat eltér a klasszikustól, ebben mi színészeket is játszunk, akik most próbálják ezt a darabot, de közben megelevenedik a mese is, amiről a film is szól. Megismerjük magát a színésznőt is, aki először találkozik a színészekkel, rendezővel, és megszületik a történet is, amit próbálunk. Két szálon fog futni a cselekmény.
Réka szigorú rendezőnek számít?
Elvárja, amit kér. Szerintem ez normális.
A színház a színházban nem összetettebb színészi feladat? Mit kell másképp csinálni?
A legnagyobb kihívás számomra, mert most először vagyok nyári produkcióban, ahol az ének és a tánc alapvető színészi eszköz, és ezelőtt ilyen mennyiségben még sohasem használtam ezeket. Sokat segítenek a koreográfusok, Fejes Kitty és Katona Gábor, a zenei vezetőnk Puskás Péter, és az énektanárom, Berecz Bea, aki fokozatosan szabadít fel. Fárasztó munka egyszerre ennyi mindenre figyelni, de én nagyon bízom benne, hogy a közönség mosolyogva és dalolva fog hazamenni. Kedves és ötletgazdag színészkollégákkal vagyok körbevéve, Hernádi Judittal, Cseh Jucival, Szikszai Rémusszal, Márton Andrással és Nagy Dániel Viktorral dolgozunk együtt, és nagyon jó hangulatban zajlanak a próbák. De ha csak azokra gondolok, akik körülvesznek bennünket, mindenki alázatosan és segítőkészen fordul a munkához, hogy minden a lehető legjobban menjen. Jó így dolgozni.
