Köztudott, hogy már régóta szerves része az életednek a karitatív munka. Hogyan kerültél kapcsolatba Afrikával?
Afrikáról viszonylag korai élményeim vannak, még gyerek voltam, mikor az első hírek elértek hozzánk az etiópiai éhezési hullámról, illetve az AIDS-ről. Egy életre belém égett, amit a híradóban láttam. Tudtam, hogy eljön az ideje, hogy egyszer én is kimehessek, és egyszer csak ott volt a lehetőség, és bár még kicsi volt a fiam, éreztem, hogy mennem kell.
A szakmámból már egyértelműen adódott, hogy azzal tudok segíteni, ha filmet forgatok az ottani emberek életéről, így kezdődött a kaland Ghanában, ahol egy siket tánccsoporttal forgattunk. Megdöbbentett, hogy egy ilyen elmaradott országban mennyivel természetesebben kezelik a fogyatékkal élőket, mint a „civilizált” világban. Később több országban is forgattunk, többek között Ugandában, Etiópiában, Kenyában (a szomáliai határnál) és Kongóban.
Úgy tudom, boldog gyerekkorod volt, szinte mindent megkaptál az élettől, amire vágytál. Miért vágysz ennyire a világ másik, keményebb felére?
Talán pont ezért. Én akkor érzem jól magam, ha egyensúly van a világban, ha tudok adni abból a sok jóból, ami nekem jutott. Amit sokan nem értenek, hogy ez nem csak a segíteni akarásról, hanem a kalandvágyról is szól, nem teljesen önzetlen a dolog. Én élvezem, hogy civilizált nőként a határaimat feszegethetem, hogy a normális életem mellett megtapasztalhatom a szabadságot is. Tudom, milyen öröm néhány pohár vízben hajat mosni, láthatom, hogyan hozza össze az embereket egy szál elemlámpa, ami által egymásra vagyunk utalva a sötétben. Az ember nem csak jót tesz másokkal, de maga is olyan élményekben részesül, amik átformálják. És persze rengeteg olyan dolgot láttam kinn, amit itthon nem.
Egyszer egy hegyi gorillával is találkoztam - félelmetes élmény volt, egyszer csak ott állt tőlem néhány méterre egy hatalmas példány. Azt mondták, nem kell megijedni, bármit csinálhatok, csak ne nézzek a szemébe. De hallgattam már a sátorból oroszlánbőgést, sőt láttam, ahogy egy oroszlán elkap egy gnút, hatalmas hegyekben, sivatagokban jártam. Persze van ennek az egésznek olyan része is, amivel nehezebben barátkozom meg, ezek a bogarak, pókok azért eléggé kikészítenek. Egyszer egy akkora pók volt a szobámban, hogy egy egész csótány volt a szájában, még az afrikai kísérőm is szívbajt kapott. Mindig van nálam szúnyogháló, az ad egyfajta biztonság érzetet.
Mennyire megterhelő egy-egy ilyen út lelkileg?
Nagyon. Azt mindenkinek tudnia kell, hogy egy ilyen út nem csak fizikailag, de lelkileg is borzasztóan nehéz, egyfajta belső megmérettetés is. A nyilvánvaló szociális érzékenység mellett kell ehhez egyfajta lelki stabilitás is, tudni kell, hogy mennyit bírsz el. Minden jó érzésű ember, aki egyszer kimegy, úgy jön onnan vissza, hogy nem hiszi el, hogy nem lehet valamit tenni ezekért az emberekeért. Egy idő után arra is rájössz, hogy ez az egész relatív, nem lehet az ő nyomorukat a mi mércénkkel mérni, mert ők teljesen másképp élik meg az egészet. Az ő viszonyaikhoz képest kell mindent megtennünk, hogy jó körülmények között élhessenek. Az a fontos, hogy fedél legyen a fejük felett, legyen tiszta ivóvíz, elég élelem, és rendes orvosi ellátás.
Az afrikai embereknek a vérében van a kereskedelem, az önellátás tudása, csak elveszik tőlük a területeket, a bio-etanol miatt. Itt kellene mérlegelni, hogy muszáj-e ekkora területeket elfoglalni az alternatív energia források kedvéért, mert ennek nagy ára van: az emberek éhezni kezdenek, ami polgárháborúhoz, menekültáradathoz vezet... A baj az, hogy sem gazdaságilag, sem politikailag nem érdeke senkinek, hogy növekedjen az életszínvonal.
Mi az, ami miatt újra és újra visszamész?
Például a gyerekek, velük mindig egy élmény találkozni. Igyekszem vinni nekik valamit, mert minden apróságra szükség lehet, és tényleg mindennek örülnek. A legnagyobb sikert például néhány itthonról vitt új póló aratta, amiken még rajta volt a címke. Mielőtt odaadtam volna nekik, le akartam szedni a címkét, de szinte rám vetették magukat, hogy megakadályozzanak ebben, mert akkora presztízsnek számít egy új ruha, hogy kinn hordják a címkét.
Egy menekülttáborba egyszer matchboxokat vittem, azokkal kicsit zavarban voltam, mert igazából sehol nem tudták rendesen tologatni őket, mindenütt csak homok volt. Aztán persze feltalálták magukat, és egymás karján tolták a kisautókat. De jól jönnek az iskolai felszerelések is, mindig viszek tollakat, jegyzettömböket. Érdemes előre átgondolni, hogy az ember olyan dolgot osztogasson, aminek értelme van, amit nem vesznek el tőlük. Mert a pénzt sajnos sokszor elveszik, úgyhogy okosan kell csinálni.
Néhány éve a nagyobbik fiadat is magaddal vitted egy utadra, ő hogy élte meg ezt a dolgot?
Srí Lankára vittem ki, még a cunami után voltam ott forgatni. Az ember a gyerekét azért nem viszi akárhova, Afrikát főleg a betegségek miatt nem kockáztattam volna meg. Srí Lankán viszont tudtam, hogy szállodában lakunk majd, és biztonságos lesz. Igyekeztem neki megmutatni mindent, elvittem például olyan házba, ahol egy kis gyékényen kívül nem volt semmi, még egy ágy sem. Nem sokkolta annyira a dolog, mint a felnőtteket szokta.
A gyerekek valahogy természetesebben kezelik, ha ilyet látnak, még nincsenek annyira elrontva. Azóta is mondogatom neki, mikor valami játékért követelőzik, hogy bezzeg Srí Lankán még ágy sem volt... Persze ő gyorsan észhez térít, és azzal vág vissza, hogy itt mások a viszonyok, mint kinn. De mindkét fiamnak természetes, hogy a megunt játékokat nem dobjuk ki, ők maguk gyűjtögetik, és a kinőtt ruhákkal együtt kiviszem valahova, vagy itthon osztogatom el. Az útjaimról is sokat mesélek nekik, mindig kíváncsian hallgatnak. A családom persze aggódik értem, és sokáig nem értették, hogy miért jó nekem ez az egész, hogy negyven fokban, legyek között éljek, hogy hetekig ne lássak normális ágyat. Talán teljesen most sem értenek meg, de elfogadták ezt a különös kötődést. Tudom, hogy ez az egész kockázatos vállalkozás, de igyekszem betartani a szabályokat, és nem kihívni a sorsot magam ellen.
Mi az, ami most motivál, mit szeretnél elérni?
A saját kalandvágyamat, segíteni akarásomat már többé-kevésbé kiéltem, inkább azon dolgozom, hogy minél több embert bátorítsak arra, hogy induljon neki a nagyvilágnak, és segítsen. Sajnos sokakban ez az egész még mindig egyenlő azzal, hogy ingyen kell dolgozni. Szerintem ez nem ingyenmunka. Egy csomó mindent megtanulsz magadról, a határaidról, más szemmel nézed a világot, és rengeteg ember hálájával, szeretetével leszel gazdagabb. Akár szimpla turistaként is sokat lehet tenni. Ha az ember eljut egy ilyen fantasztikus helyre, akár nyaralni, akkor igyekezzen a helyiektől vásárolni a szuveníreket, és ne kínai tömeggyártmányokat vegyen a méregdrága shopokban vagy a repülőtéren.
Ha annyit megteszel, hogy legközelebb nem szállodában, hanem privát házban szállsz meg, már egy családon segítettél. Természetesen számtalan lehetőség van önkéntesként is, lehet angolt tanítani, és orvosokra, gondozókra is mindig szükség van. Egy magyar önkéntes lány egy egész női közösséget tanított meg gyöngyöt fűzni, amiből odakinn akár meg is lehet élni. Az a lényeg, hogy egyszer szedd össze a bátorságod, és indulj el, ha másért nem, akkor az egzotikus tájakért, de menj el egy faluba, és segíts ott egy kicsit a helyieknek. Ha egyszer az ember megérzi, milyen szabadon élni, segíteni, akkor vissza fog vágyni. Valahogy minden átértékelődik, a helyére kerül.
