Traumát elszenvedni nem jó. Legyen szó akár gyerekkori bántalmazásról, családon belüli erőszakról, kortárs bullyingről, halálesetről, katasztrófáról, balesetről, válásról, bizalomvesztésről, családi vagy munkahelyi problémákról, a szenvedés nem tesz jót. Stressz-szintünk jelentősen megemelkedik, ráadásul az eszköztárunk sem épp a legszélesebb, ha a feszültség levezetéséről van szó. Ha nem tudunk sem menekülni, sem megküzdeni az adott stresszforrással, az akár egy életre meg is betegíthet.
Ám azok a traumák, amelyek megfelelő módon vannak feldolgozva, az érzelmeinket képesek voltunk megfelelően kezelni, az adott veszély elhárult, utána erősebbnek és tettre készebbnek érezhetjük magunkat, mint valaha. Persze csak miután kipihentük magunkat: az érzelmi szükségállapot éppannyira le tudja meríteni a szervezetet, mint egy pusztán fizikai betegség. Sok ember azonban, miután erejét visszanyerte, szinte új embernek érzi magát. Olyan mélységekben járt, amikben korábban soha, s onnan képes volt bölcsebben, tapasztaltabban visszatérni. Olykor gyökeres átalakulásokat láthatunk a traumáknak „köszönhetően”.
Ettől persze még a szenvedés nem válik jó dologgá. Nem igaz minden helyzetben minden emberre, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Van, aki belepusztul, van, aki soha nem tud visszatérni a régi formájához. Ám nem szabad megfeledkeznünk azokról sem, akik tényleg növekednek és erősödnek a nehézségek hatására. Új értelmét fedezik fel az életnek, megértőbb viselkedést tanúsítanak másokkal szemben, vagy épp rádöbbennek, hogy az anyagi javak kergetése nem a legértelmesebb életcél.
Létezik olyan, hogy poszttraumás növekedés
A kutatások azt mutatják, hogy az emberek fele-egyharmada jelentős személyes fejlődésen megy keresztül bizonyos traumás események után. Idővel újfajta belső erőt, önbizalmat és hálát éreznek az élet és szeretteik iránt. Intimebb és hitelesebb kapcsolatokat alakítanak ki, világosabban érzékelik, mi a fontos az életben, és mi nem. A pszichológusok ezt poszttraumás növekedésnek nevezik. Hasonlóról számolnak be a haláltáborok, háborúk túlélői, gyógyult rákbetegek és még sorolhatnánk. Steve Taylor terapeuta Extraordinary Awakenings című könyvében több ilyen esetről is ír. Szerinte ez a fejlődés megtörtént a csatatéren lévő katonákkal, a fogolytáborok rabjaival, éhezés szélén álló rabokkal, vagy olyan emberekkel, akik súlyos függőséget, depressziót, gyászt vagy betegséget éltek át. Egy részük belerokkant a történtekbe, mások viszont épp ellenkezőleg, szinte új identitást vettek fel. Sokkal intenzívebb és kiterjedtebb tudatossággal szemlélték a világot, erőteljesebben kötődtek nemcsak a jó kapcsolataikhoz, de a természethez és a saját egészségükhöz is.
Adrian és Eve története
A szakember beszámol egy férfiról, Adrianről, aki Afrikában került börtönbe. A nap 23 órájában egy parányi cellába zárták, fogalma sem volt, mikor szabadulhat. A bebörtönzés végtelen órái alatt nem volt más lehetősége, az életén elmélkedett, és egy kis Buddha-szobor segítségével meditált. A férfi egy idő után szokatlan nyugalmat tapasztalt. A szorongás és a harag helyét átvette a szabadság és a helyzet elfogadásának érzése. Adrian kegyelmi állapotként írta le ezt, ami három napig tartott csupán, mégis a lenyomata örökre vele maradt. Eve 29 évnyi függőség után érkezett el egy hasonló állapotba. Ám előtte eljutott mindennek az aljára: érzelmileg és testileg is elfogyott minden tartaléka, megpróbálta megölni magát. Túlélte a kísérletet, ám a halállal való röpke találkozás is megváltoztatta. Abbahagyta az ivást, teljesen másik embernek érezte magát, képes volt hálát érezni azok felé, akik ezt megérdemelték, és immár tíz éve józanul és boldogabban éli az életét.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Mi a magyarázata a trauma okozta fejlődésnek?
A szakértő gyorsan leszögezi, hogy a trauma okozta gyógyulásnak szerinte semmi köze a valláshoz, pusztán pszichológiai folyamatról van szó. A lényege, hogy az identitás átmenetileg felbomlik: a remények, az álmok és ambíciók, a státusz, a társadalmi szerepek, a hiedelmek és a tulajdon azok, amelyekhez alapvetően kötni szoktuk saját identitásunkat. Ha ezek nagy részét elveszítjük, az nagyon fájdalmas, de ezzel együtt saját magunkat is újrafogalmazzuk. Kénytelenek vagyunk, hiszen a sémáinkat kivették a kezünkből. Lehetőség nyílik arra, hogy egy új identitást hozzunk létre, ami kevésbé függ azoktól, amiket egyébként könnyen elveszíthetünk. Épp ezért maradhat tartós a fejlődés: olyan alapokra épül, amelyek stabilak, szilárdak, életünk végéig velünk maradnak. A trauma okozta veszteség során a szerencsésebbek, a nagyobb belső erőtartalékkal rendelkezők, illetve azok, akik legalább egy értelmét meg tudják fogalmazni létezésüknek, ráébrednek arra, milyen erősek és rugalmasak tudnak lenni, ha rákényszerülnek. Így erősebben, boldogabban élnek tovább, amikor az élet újra összerendeződik, és többé már nem ijednek meg a kihívásoktól.
