örök élet

„Forever young, I want to be forever young” – hangzott fel gyakran a nyolcvanas-kilencvenes években a jól ismert sláger, amely az emberiség egyik legősibb vágyát hangosította ki: azt, hogy örökké éljünk, lehetőleg boldogan és fiatalon. Felmenőink évszázadokon, sőt évezredeken keresztül keresték a halhatatlanság elixírjét, egy olyan varázserejű italt, amelyet elfogyasztva a szerencsés (?) illető az istenek közé léphet. Mert végső soron ez az, ami leginkább megkülönbözteti az embert az istenektől: a halhatatlanság.

A halhatatlanságot adó növény

Először a mezopotámiai Gilgames-eposzban maradt nyoma annak, hogy őseinket az i. e. 2. évezredben már foglalkoztatta a kérdés. Szeretett barátja, Enkidu halála után Gilgamesen úrrá lett a halálfélelem, és elindult, hogy megkeresse a halhatatlanságot adó növényt a tenger fenekén. Meg is találta, de nem volt bátorsága magán kipróbálni: először egy öregembernek adott belőle. Sajnos mire rászánta magát, hogy megkóstolja, egy kígyó ellopta tőle, amíg fürdött. Gilgames sírva fakadt, hiszen elveszítette a reményét a halhatatlanságra, a kígyó viszont újjászületett: levedlette a bőrét.

Ázsiai hiedelmek

Az ókori kínaiak is keresték a csodatévő anyagot. A Csin-dinasztia idején, az i. e. 3. században 500 fiatal férfit és ugyanannyi fiatal nőt indítottak útnak a tengeren, hogy a legendás Penglai-hegyen, a halhatatlanság hegyén megtalálják az örök életet adó anyagot. Nem jártak sikerrel, de legalább épségben visszatértek.

Nem úgy az a 3000 fiatal, akik később ugyanebből a célból szálltak tengerre: ők sosem tértek vissza, de a hagyomány úgy tartja, életelixír helyett Japán partjaira bukkantak.

A kínai császárok ezután sem adták fel az örök élet keresését. Úgy tartották, különböző ásványi anyagok és kövek porrá őrölve segíthetnek céljuk elérésében; ebből a célból jádekövet, cinóbert és hematitot fogyasztottak, de a folyékony arany fogyasztásától is ugyanilyen hatást reméltek. Később higanyt, ként és arzént vettek magukhoz, de ezek a mérgező anyagok nem az örök élethez, hanem – mivel erősen mérgezőek – a halálhoz vezettek.

Az indiai kultúrában is fontos szerepet kapott az amrita, a halhatatlanság. Ezt viszont nem feltétlenül kellett szó szerint érteni: az Amrita egyben egy mitikus helyet is jelentett, a „tejóceán partján”, ahol magasabb szintű tudás és hatalom vált elérhetővé. Egy régi japán mese szerint a Holdisten az embereknek adta az élet vizét, a kígyóknak pedig a halál vizét, de az az ember, aki ezt vödörben lehozta a Földre, elfáradt. Mialatt megpihent, egy kígyó megfürdött a vödörben, így felcserélődtek a szerepek: a kígyók minden évben „újjászülethetnek”, amikor levedlik a bőrüket, az emberi élet azonban egyszer véget ér.

Az ifjúság kútja

A fiatalság vize az ifjúság kútja formájában az ókori európai kultúrában is megjelent. Hérodotosz az i. e. 5. században már arról ír, hogy

az etiópok hosszú életüket egy különös vizű forrásnak köszönhetik, amely olyan illatot áraszt, mint az ibolya, és a benne megfürdők bőrét csodálatosan simává és fénylővé varázsolja.

Nagy Sándor Perzsiában keresgélte ezt a forrást, a keresztes lovagok pedig Jeruzsálemben.

Az Újvilág felfedezése után szó szerint új utak nyíltak az örök élet keresgéléséhez: a Karib-tenger őslakosai szintén ismerni véltek egy helyet, ahol a varázsvíz által megfiatalodhatnak. Sajnos az expedíciók nem vezettek eredményre: egyesek szerint Floridában volt ez a forrás, mások szerint a Bahama-szigetekhez tartozó Bimini-szigetláncon. Érdekesség, hogy Bimini egyik szigetén valóban létezik egy The Healing Hole néven ismert hely, ahol a mangrovemocsarak sós vizébe különlegesen magas ásványianyag-tartalmú édesvíz szivárog.

Örök élet helyett fejlődő kémiatudomány

A középkorban az európai emberek többsége azonban nem a felfedezőktől, hanem az alkimistáktól remélte a fizikai halhatatlanságot. Ők a bölcsek kövét, a lapis philosophorumot keresték, ami mindenre (is) jó lett volna: nemcsak az örök életet és az örök fiatalságot remélték tőle, hanem azt is, hogy bármit képes arannyá változtatni. (Arról nem maradt fenn adat, hogy ingyensört is képes lett volna teremteni.) Az alkimisták bonyolult eljárások sokaságát alkalmazták, hogy előállítsák: ez kétségkívül jót tett a kémia tudományának, és bár akadtak néhányan, akik azt állították, megtalálták a nevezett követ, állításaikat nem sikerült bizonyítani.

A Szent Grál és más ereklyék

A másik tárgy, amely hasonló reményekkel kecsegtette a középkor emberét, a Szent Grál volt: az a kehely, amelyben a hagyomány szerint Jézus vérét felfogták. Jézus egyik tanítványa, Arimathiai József magához vette a kelyhet, és csodálatos módon, amikor börtönbe zárták, akkor is mindig talált benne ételt és italt. Utána Angliába menekült, és létrehozta az utolsó vacsora asztalának pontos mását (azaz a kerekasztalt), majd elrejtette a kelyhet – amit aztán kereshettek Arthur király lovagjai. Az ereklyék egyébként is csodatévő hatással bírtak a középkoriakra: csodás gyógyulásokat reméltek tőlük, és a legféltettebb kívánságok beteljesülését is az ereklyék erejének tulajdonították.

A fiatalság ára

Voltak aztán olyanok is, akik ördögibb praktikáktól sem riadtak vissza. Faust eladta a lelkét az ördögnek egy boldog pillanatért cserébe, az Oscar Wilde regényéből ismert Dorian Gray ennél többet kért: örökké olyan fiatal szeretett volna maradni, amilyennek a róla készült festményen látta magát, és cserébe semmilyen bűntől nem riadt vissza. A vámpírok a hiedelem szerint mások vére által válnak halhatatlanná, és a legenda szerint Báthory Erzsébet is szüzek vérében fürdött, hogy fiatal maradjon.

Ma, a 21. században talán közelebb vagyunk a hosszú élethez, mint bármikor. Tudjuk, hogy az öregedésért a DNS-ben található telomerek felelősek, amelyek életünk során fokozatosan leépülnek: aki meghosszabbítja a telomereket, meghosszabbítja az életet. Egyszerűen hangzik, de nem az. Mennyivel könnyebb lenne az ifjúság kútjából inni…