Nemcsak a szűrésre készülők, de a panaszaikkal orvoshoz fordulók és a terhesgondozásra járók is valószínűbb, hogy magánellátást vesznek igénybe, ahol súlyos tízezreket adnak ki ugyanazért az ellátásért, amire tb-finanszírozott alapon is lehetőségük van.
Az állami nőgyógyászati ellátás sokaknak megalázó
De vajon ugyanez-e az ellátás? Sokak szerint nagyon nem, és ez magyarázza nagyban, hogy miért kerülik sokan a nőgyógyászokat a rendelőintézetekben.
Persze más a légkör is egy magánellátónál, ahol a recepciós kedvesen útba igazít, miután beértél, a váróban kellemes körülmények, tiszta, rendezett környezet fogad, a mosdó pedig olyan, mintha egy ötcsillagos szállodában tartózkodnál.
A berendezések nem olyannak tűnnek, mintha még a múlt századból vagy a múlt rendszerből maradtak volna itt, de nem ezekre panaszkodtak azok a nők, akik elárulták nekünk, miért is kerülik az sztk-s nőgyógyászokat.
„Ezt dugja fel magának” – nyomott a kezembe annak idején egy lórúgásnyi antibiotikumkúrát követően kialakult fertőzés kezelésére szóló, vény nélkül kapható gyógyszerről szóló tájékoztatót annak idején az orvos az sztk-ban. Természetesen nem a szórólap felhelyezésére akart biztatni, de pontosan olyan emberi volt az ellátás, mint ez a mondat. Én ezután váltottam magánra – bár volt még egy rákszűrésnyi kitérő, ott arról próbált meggyőzni az orvos, hogy 30 évesen nekem már nem a terhesség megelőzésével kellene foglalkoznom, hanem a szüléssel. Innentől az állami ellátástól elváltak útjaim egész addig, míg tényleg szülni mentem.
„Egész idő alatt nem néz rám, csak a lábam közé”
A nem túl emberi hangnem nem csak engem zavart.
„Nekem nem fér bele az ottani stílus. Kiszolgáltatott a helyzet, ez nekem akkor tolerálható, ha azt érzem: az orvos és az asszisztens tisztelettel, türelemmel van felém, plusz kulturált környezet vár, nem futószalagon zajlik az ellátás, és az is számít, hogy tartják az időpontot, nincs plusz-mínusz egyórás időablak…” – mesélte egy ismerősöm, amikor elmondtam neki, miről is írok cikket.
Krisztinának szintén ilyenek a tapasztalatai.
„Egy nő van nálunk, bemegyek, köszönök, bemutatkozom, elmondom, miért mentem. Rám se néz közben, csak felszólít, hogy vetkőzzön! (Ez az első szava hozzám…) Semmit nem szól hozzám, csak amikor utasít. Üljön fel! Tegye fel a lábát! Csússzon lejjebb! Ezenkívül semmit.
Nagy kegyesen odacsoszog, megcsinálja a vizsgálatokat, mond valami adatokat, amit az asszisztens bepötyög. Én nem értek belőle semmit…
A végén ad egy papírt, és ennyi. Egész idő alatt nem néz rám, csak a lábam közé, és a végén se köszön el. Rendesen megvan a futószalag, meg a hentesfeeling” – érzékelteti a hangulatot.
„Már megint kötekszik?”
Rebeka ma már egy másik európai országban él és vesz igénybe orvosi szolgáltatásokat, de az itthoni tapasztalatok máig élénken élnek benne.
„Az első várandósságomat sztk-ban állapították meg: hathetes volt ekkor a magzat, még nem volt szívhang. Az orvos letorkolt, hogy minek mentem ilyen hamar, nem kell az ágyból egyből a rendelőbe menni, de hát a fiatal lányok már csak ilyen hevesek. Huszonöt és fél éves voltam ekkor” – emlékezett vissza az okkal negatív élményre, de a későbbiekben is tartogatott neki hasonlót az élet. Amikor második gyermekét várta, egy orvos azért sértődött meg rá, mert nem akarta, hogy kézzel vizsgálja – később egy másik doktor ultrahanggal megállapította, hogy a méhszája elkezdett nyílni, és a méhnyaka is rövidül, amelyek mind a közelgő szülés ekkor még fenyegetően korán jelentkező jelei lehetnek. Ezt követően magánorvoshoz járva vitte tovább a várandósságát.
„Az orvos meghallgatott, elmagyarázta, mit szeretne tenni, engedélyt kért a vizsgálatra, tisztelettel bánt velem, elfogadta és támogatta az otthon szülési tervemet, és nyugtatott, hogy akárhogy is alakul, mindenre felkészülünk és átvészeljük.
Nem egy húsdarabnak éreztem magam, hanem egy felelősségteljes anyának, aki segítséget kap egy szakembertől. Ezzel szemben az sztk-ban lekezelőek voltak és szakmaiatlanok,
hiába kérdeztem érdeklődve és tisztelettel, a válasz többnyire az volt, mert így szoktuk, vagy már megint kötekszik?” – idézte fel emlékeit. Hollandiában élve három éve nem találkozott azzal a hozzáállással, ami itthon távol tartotta az állami ellátástól.
„Érdektelenség, futószalag, jéghideg fémkacsa, nem finomkodtak”
Olga jó ideig állami ellátást vett igénybe – és jó ideje magánorvosokhoz megy.
„Körülbelül 15 éve magánba járok, előtte vagy 5-6 dokinál tuti voltam. Általában idős orvosokhoz, akik nemigen kommunikáltak, csak felírtak valami kencét (általában panasszal mentem). Rendszeres volt a hosszú, esetenként 2-3 órás várakozás, olyan is volt, hogy megjött a doki, és kint a folyosón hallottuk, ahogy vihognak bent, és nem hívtak be senkit kb. 3/4-1 órán át. Ez ugyanaz a doki volt, aki cisztával elhajtott, hogy semmi bajom, de 2 hét múlva visszamentem, akkor nagy duzzogva urológiára küldött, hogy ott is nézzenek meg, végül műteni kellett. Ő vezető főorvos volt, minősíthetetlen kommunikációs stílussal. Érdektelenség, futószalag, jéghideg fémkacsa, nem finomkodtak. Mondjuk, magánban is írtak fel brutál gyógyszereket labor nélkül…” – mesél az idáig vezető útról. Egy ismerősének történetét is hozzátette még saját tapasztalataival: a most már kiskamasz ikerlányait várta, amikor az sztk-orvos azt javasolta,
az egyik magzatot gyógyszeres úton vegyék el, mert kettőt nem fog tudni megszülni. Nem élt a lehetőséggel, és baj sem lett belőle.
„Hátha ki kell kaparni”
Anna már az első vizsgálata alkalmával azt tapasztalta, hogy lenézik az orvosok.
„Fiatal lányként az első nőgyógyászati vizsgálaton (ahova problémával mentem) nálam 40 évvel idősebb orvos alázott meg, amiért nem tudtam, mit kell pontosan csinálnom, és az asszisztenssel röhögcséltek rajta. Aztán azonnal tele akartak nyomni hormonokkal. Első babával koraterhesen vérezni kezdtem. Fenti doki rendelt délelőtt, úgyhogy délután mentem. Az akkori szerint még nem vérezhettem.
Amikor az első babám picit több mint egyéves volt, kémiai terhesség után lementem az sztk-ba, mert akinél szültem, sem volt jó választás. Hiba volt. Nem is voltam jól, vártam 3 órát a folyosón. Utána adtak beutalót laborra, »hátha ki kell kaparni« címszóval, és
veszekedtek, hogy minek szoptatom az egyévest, meg döntsem el, hogy második babát akarok, vagy szoptatni.
Én meg akkor már veszekedtem velük, hogy olvassák el a WHO-ajánlásokat, és frissítsék a tudásuk. Ja, amúgy miközben ultrahangoztak, behívtak egy következő anyukát babakocsistul a benti öltözőbe. Két hónappal később újra várandós lettem, szoptattam is végig, de magándokihoz se mentem sokat” – sorolja, hány alkalommal találkozott az ellátórendszer hiányosságával. Mára azt mondja, jobban ki tud állni magáért háromgyermekes anyaként, de kedve nincsen ahhoz, hogy kiégett, elavult nézeteket valló, a tekintélyelvben hívő bácsikkal vitatkozzon.
„Továbbá arról se akarok vitatkozni, hogy mikor, hányszor, hol, miért szültem, vagy meddig szoptatok, vagy milyen vizsgálatra akarok vagy nem akarok elmenni” – mondja, hozzátéve: jelenlegi orvosa 5 perc alatt nyerte el a bizalmát azzal, hogy komolyan vette.
„Ugye nem akarja azt mondani, hogy még szűz?”
Vannak aztán olyan történetek, amelyek már konkrétan betegjogi képviselőért kiáltanak: egyiket név nélkül osztotta meg velem egy ismerősöm, akinek 17 évesen nem akarta elhinni orvosa, hogy még szűz, ezért csak végbélen keresztül vizsgálhatja.
„Megvizsgált egy orvos, de bizonytalan volt, ezért megvizsgált a másik is, ha már arra járt, de előtte azt kérdezte, ugye nem akarom azt mondani, hogy tényleg szűz vagyok?” – idézte fel a megalázó emléket.
Kittit, aki ikrekkel volt várandós, és gyermekei végül koraszüléssel jöttek a világra, terhessége alatt találta meg egy olyan mondat, amit szinte elhinni is nehéz.
„23 hetes terhesen, beboltosult magzatburokkal, kinyílt méhszájjal a fejemhez vágta, hogy maga ne sírjon itt nekem, amikor kimegy, hát mit fog rólam gondolni a többi beteg? Majdnem meg is rugdostam a sírás mellett” – idézte fel. Beát pedig az rettenti el, hogy egy ismerőse épp az orvosi vizsgálattól kapott olyan fertőzést, amely miatt éveket csúszott a babaprojektje.
„Azt hittem, a női orvosok empatikusabbak, de nem”
És vannak olyanok is, akik tapasztalata túlmutat az állami/magán tengelyen: ahogyan ők mondják, az utóbbi sem feltétlenül jobb.
„Számtalan nőgyógyászt próbáltam, egyetlen kivétellel minden alkalommal szörnyű tapasztalataim voltak. Az az egy sem sztk-s, hanem egy egyházi fenntartású intézmény osztályvezetője volt, de sajnos már közel a nyugdíjhoz. Egy időben azt hittem, a női nőgyógyászok empatikusabbak, de két olyanba is belebotlottam sztk-rendelésen, akik felháborodtak a testemmel való tudatlanságomon.
Szinte minden esetben általános volt a futószalagérzet, a méltóságom semmibevétele, a nyilvános öltözési lehetőség, az átjáróházjelleg vagy az, hogy magánbeszélgetéseket folytattak, míg én felpolcolt lábakkal vártam.
A magánorvosokkal sem feltétlen jobb a tapasztalatom. A legdurvább élmény az otthon szülésemre készülve ért: arra hivatkozva tagadta meg a terhesgondozásban kötelező vizsgálatot az orvos, hogy minek tartom fel, ha azt hiszem, orvos nélkül tudok szülni. Ez a harmadik szülésem lett volna, amikor legális volt a bábai gondoskodással kísért szülés” – mesélte.
A futószalagérzetről, a megalázottságról, az informálás hiányáról, a rengeteg várakozásról többek meséltek még: szomorú, hogy ennyire ezek a tapasztalatok jellemzik az sztk-ellátást minden nő fejében, ha nőgyógyászati látogatásról van szó, de még szomorúbb, hogy a magánellátásban sem feltétlenül szabadul meg ettől az ember.
Engem is vizsgált úgy magánorvos, hogy közben head-settel telefonált:
szerencsére azóta megtaláltam azt, akinél biztonságban érzem magam. De vajon hány nő keres még mindig…?
Megjelent az új Dívány-könyv!
Bálint Lilla, a Dívány szerzője új könyvében elmeséli, mi történt az irodalom és a művészvilág híres múzsáival a nagy szerelmek elmúlása után.
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
