Ezért nem tudod megcsikizni magad

A csiklandozás megélése önkéntelen reakció: a folyamat főszereplői az agyunk mint központi számítógép, a gerincvelőnk mint a fő információszállító csatorna és az idegvégződéseink. Életünk millió kis eseménye ezen forgatókönyv alapján megy végbe: a bőrünkben levő idegvégződések érzékelnek valamit a külvilágból, ez az információ eljut az agyhoz – köszönhetően annak, hogy a gerincvelőből valamennyi testrészünk felé beidegzés történik –, az agy kiadja a parancsot, hogy mi a teendő, ez az idegrendszerünkön keresztül megérkezik a megfelelő szervrendszereinkhez, többek között a mozgatórendszerhez is. Mindez természetesen egy pillanat leforgása alatt. Eképpen történik például hogy elkapjuk a kezünket, ha valami forróhoz érünk – és ez lesz az alapja a csiklandozásnak is. 

A bőrünk alatti idegvégződések érzékelik, hogy valami könnyedén hozzáért vagy végigsimított rajtunk. Ez az információ landol az agyban, mely kiértékeli azt. Az úgynevezett szomatoszenzoros kéreg feladata felmérni ennek az ingernek a mértékét, például hogy mekkora nyomás került kifejtésre. Agyunk ezen része analizálja az érintést, hő- és fényhatásokat.

A csiklandozásnak alapvetően két fajtája van, annak alapján, hogy a szomatoszenzoros kéreg minek értékeli az ingert. A könnyedebb, melyet knismesisnek hívnak, egészen csekély érzékelést jelent, és egy viszketéshez hasonlatos reakciót vált ki. Még senki nem tört ki nevetésben attól, hogy egy katicabogár végigmászik a kézfején, mégis érzékeljük, esetenként talán oda is nyúlnánk megvakarni a kis viszkető érzés következtében. 

Az erősebb nyomású ingerbehatás a gargalesis. Ha azon területeken éri bőrünket, ahol nagyobb az idegvégződések száma (nyak, talp, hónalj), jobban is érzékeljük azt. Ez az információ a szomatoszenzoros kéreg felé érkezvén keresztülmegy az elülső cinguláris kérgen, melynek feladata többek közt az érzelmek és a motivációs információk mérlegelése. Vagyis a csiklandozáshoz társított jó érzéseket, nevetést ez „adagolja”. 

Szintén agyunk irányítja mozgatórendszerünk bekapcsolódását is a csiklandozás reakcióiba, vagyis önkéntelenül tett mozdulatainkat – összerándulás, esetleg hárító mozdulatok, rúgások – ennek köszönhetjük. Sőt, az egész reakció elmaradását is: ugyanis ha mi próbáljuk meg csiklandozni önmagunkat, nem fog menni. A kisagy (cerebellum) felelős az önkéntelen mozdulatainkért és csakúgy a tudatosokért is: azaz az agyunkban az információ összeér, hogy mi mozgatjuk a saját ujjunkat, ezért a szomatoszenzoros kéreg információi felülíródnak. 

Kérdés, hogy a csiklandozós nevetés valójában jólesik nekünk? A válasz valószínűleg az, hogy nem. Kutatók arra jutottak ugyanis, hogy a csiklandozás egyben az agy azon részét is mozgósítja, amely a fájdalmat jelzi. A legtöbb idegvégződésünk ugyanis legérzékenyebb, sőt legsérülékenyebb pontjainkon található (nyak, hasunk környéke), így a nevetés valószínűleg egy védekező mechanizmus része, amely azt jelzi, megadjuk magunkat. Feltételezhetően a csiklandozás a szülők részéről egy ősi ösztönös „tréningezése” volt az utódoknak, hogy minél gyorsabban reagáljanak a veszélyhelyzetre. 

Egy kísérletben MRI-vel vizsgálták a csiklandós nevetés és a valódi humoros kacagás közötti különbségeket. Mindkettő az agy azon részét mozgósította (operculum), ahol az arc mimikája és érzelmi reakcióink képződnek, azonban a csiklandozós nevetés érintette a hipotalamuszt is, ahol többek között a „harcolj vagy menekülj” reakciók is kiváltódnak.

Tehát voltaképpen egy veszélyhelyzetet aktivál agyunk ilyenkor, nem egy felszabadult, vidám reakció jön létre.

Ez magyarázat lehet arra, miért kacarászunk már csak a csiklandozás imitálására is, anélkül, hogy ténylegesen hozzánk érnének.

A csiklandozás váratlan pozitívumai

A csiklandozás tehát a szülői gondoskodás megnyilvánulása is, valószínűleg ebből következően erősíti szociális kötődéseinket. Mindemellett viszont érdekes kutatások igyekeznek feltérképezni, miféle előnyei lehetnek még a csiklandozásnak testünk működése szempontjából. 

Úgy tűnik például, hogy a lábfej csiklandozása stimulálja az idegrendszerünk keresztcsonti fonatának idegvégződéseit, amely a medencénkben a hólyagürítést is szabályozza. Az eddigi eredmények alapján nem lehetetlen, hogy a jövőben az inkontinenciaproblémákra megoldást jelenthet ez a fajta ingerlés. 

A fülkagylónk kis háromszögében (tragus) az ingerlés a bolygóideget stimulálja oly módon, hogy a szív működését segíti, különös tekintettel arra, hogy a szív hogyan reagál a környezet változásaira. Azaz stresszhelyzetben könnyebben megnyugszik, ezáltal hatékonyabb lesz a motorikája. Úgy tűnik továbbá, hogy ezzel összefüggésben az alvásciklusokat, hangulatunkat is szabályozhatjuk – talán újabb eszközöket adva kezünkbe a depresszió, stressz elleni küzdelemben, egy minőségibb élet reményében.

Megannyi nyitott kérdés van még tehát a csiklandozás témakörével kapcsolatban. Ám mivel úgy tűnik, idegrendszerünket igen intenzíven veszi igénybe ez a fajta ingerlés, számos funkciója még felfedezésre vár, és testünk csodálatosan összetett működése révén még számtalan újdonságra is fény derülhet.