Mi lett volna, ha...? A bűvös kérdés, amiről minden sportoló és szurkoló tudja, hogy felesleges feltenni, mégis mindenkinek folyamatosan ez kavarog a fejében, amikor nem sikerül elérni a hőn áhított végső győzelmet. A versenyhelyzet törvényszerűségéből adódóan viszont csak egy ember vagy csapat lehet bajnok, a többiek pedig óhatatlanul csalódni fognak.
#1 Számít az, hogy kihez hasonlítjuk magunkat
Az 1992-es barcelonai nyári olimpiai játékok éremátadásról szóló közvetítéseit, illetve nyilatkozatait tanulmányozta egy kutatócsoport. Ez volt az az olimpia, amikor a magyar csapat 30 érmet nyert: Egerszegi Krisztina például három aranyat, Kovács Antal pedig a magyar dzsúdósport máig egyetlen bajnoki címét. Medvec és kollégái vizsgálatukban azt mutatták ki, hogy az ezüstérmesek valóban szomorúbbak, mint a bronzérmesek. Szerintük ez abból fakad, hogy az ezüstérmesek az aranyérmesekhez hasonlítják magukat: az az információ ugrik ki számukra, hogy nem győztek. Míg a harmadik helyezettek az érmes/nem érmes kategóriákban gondolkodnak, ezáltal nyertesként tekintenek magukra.
TIPP: A kutatásból az következik, hogy második helyezettként is érdemes lehet magunkat a bronzérmesekhez, a még hátrébb végzőkhöz hasonlítani, vagy ahhoz a rengeteg sportolóhoz, aki ki sem jutott az olimpiára, noha gyerekkorától kezdve erről álmodott. Egy ilyen világversenyen való részvétel önmagában csodálatos dolog.
#2 Evés közben jön meg az étvágy?
Ha megkérdeznénk a versenyre történő kiutazás előtt a sportolókat, sokan örömmel aláírnák a garantált második helyet. Amikor azonban mérkőzésről mérkőzésre, futamról futamra sikeresen veszik az akadályokat, a remény is elkezd növekedni bennük, hogy egészen a csúcsig fognak menetelni. McGraw és munkatársai a 2000. évi sydney-i játékokat vették górcső alá, és arra a konklúzióra jutottak, hogy a második helyezettek vélhetően a megnövekedett elvárások miatt lesznek a végén szomorúbbak, mint a bronzérmesek.
TIPP: A bajnoki cím kapujában különösen fájó lehet a vereség, hiszen csak egy karnyújtásnyira volt a végső siker. Ilyenkor fontos mérlegelni, hogy az előzetes – bizonyos értelemben higgadtabb, ezáltal reálisabb – elvárásokhoz képest miként teljesített a sportoló. Ez alapján nagyon sok minden számíthat sikernek: például ha egyéni legjobbját nyújtotta valaki, a helyezéstől függetlenül; vagy hogy embert próbáló körülmények között is teljesítette a távot.
#3 Nem is biztos, hogy szomorúbbak az ezüstérmesek?
A 2016-os riói ötkarikás játékok elemzésére Mark Allen és kollégái vállalkoztak. Arra kértek meg 20 vizsgálati személyt, hogy tekintsenek meg 1500 olyan fényképet, ami 486 olimpiai érmesről készült a dobogón állva. A fotók a sportolók arcát ábrázoló közeli felvételek voltak, így a kép alapján nem lehetett beazonosítani, hogy ki hányadik lett. Persze azt nem lehet kizárni, hogy a személyek emlékeztek az eredményekre és volt tudásuk arról, hogy milyen érmet szereztek a híres sportolók, ami hatással lehetett a kutatás alakulására. Összességében azt találták a kutatók, hogy az aranyérmeseket szignifikánsabban boldogabbnak értékelték az emberek, azonban az ezüst- és bronzérmesek között nem volt számottevő különbség.
KORLÁT: Ebben a vizsgálatban statikus pillanatfelvételek alapján adták az értékelésüket a megkérdezettek. Előfordulhat, hogy videófelvételek, illetve a testbeszédet jobban láthatóvá tévő ábrázolások kiemelték volna a különbségeket a második, illetve a harmadik helyezettek között. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy milyen sportágról van szó. Természetes például, hogy egy kézilabdázó egy vesztes meccs után szomorúbb, mint egy győztes meccs után. Azonban amikor négy-öt úszó szinte egyszerre csap a célba, lehetséges, hogy a második jobban örül a helyezésének, mint a harmadik.
#4 A jobbtól nem szégyen kikapni
Allen és csapata közel 200, ezüst- és bronzérmesek által adott nyilatkozat áttekintésével azt vette észre, hogy a második helyezetteknek több „mi lett volna, ha” gondolata volt, ami arra irányult, hogy miként alakulhattak volna számukra kedvezőbben az események. Bár mind az ezüst-, mind a bronzérmesek elsősorban a saját teljesítményükre fókuszáltak – ezzel mintegy felelősséget vállalva a történtekért – az ezüstérmesek az ellenfelükkel is többet foglalkoztak.
TIPP: A sportban előfordul, hogy a döntő napján valakinek jobban kijön a lépés, hajmeresztő bravúrokat is képes bemutatni. Ha az ezüstérmes el tudja ismerni a másik kiváló teljesítményét, talán kevésbé fogja önmarcangoló módon magában keresni a hibát, pláne ha ő is az aznapi maximumát nyújtotta. A tanulságokat nyilván fontos levonni, de van az úgy, hogy az ellenfél tényleg jobb volt.
Székely Éva népszerű könyvének címével ellentétben sírni nemcsak a győztesnek, hanem mindenkinek szabad. A negatív érzelmek megéléséhez és feldolgozásához pedig a fenti kutatások adnak izgalmas támpontokat.
Borítókép: Facebook
