Miután letöröltem a tátott számból kihullott nyálat a klaviatúráról, néhány dolog szöget ütött a fejemben. Elfogadom, hogy nagyon szeret táncolni a kislány és a szülei pedig szeretik nézni, ahogy illeg és billeg, lemegy hídba, meg ugrik egy tripla axelt (míg ők a nézőtéren, vagy a színpad mellett tolnak egy sajtos hamburgert, tudjátok, a megvalósítatlan anyai álmok). De most akkor ez kinek is jó ez? A gyereknek vagy a szülőknek?
A nagy kérdés az, hogy megéri-e a gyereket heti hat napot edzésre hordani a játszótér helyett azért, hogy illegjen a színpadon, amit nyilván a korából adódóan tényleg élvez. Egyelőre. Aztán, ha anya jó munkát végzett és van a gyereknek némi tehetsége, kettőt pislognak és a leányzó a fél életét edzésen, valamint a sminktükör előtt tölti. Persze van, akinek ez simán belefér.
Az pedig, hogy a gyerek mégiscsak gyerek és nem nő? Hát istenem! Ami pici korban meghökkentően helyes, nagy korban pedig hihetetlenül nőies, egy köztes korosztálynak egyszerűen nem áll jól. A tánc lényege ugyanis sokszor az erotika és érzékiség, ezt pedig egy kilencéves kislány nehezen tudja közvetíteni. Nem marad hát más hátra, mint hogy nehezen kivitelezhető gyakorlatokkal kápráztassák el a nézőket, miközben anya és apa könnyes szemmel nézhetik az ő kis büszkeségüket.
