Nem könnyű nézni és tűrni, amikor a gyerekünket kirekesztik az óvodás barátai. Szeretnénk cselekedni, megvédeni vagy buzdítani őt, hogy mihamarabb véget érjen a bánata. Pedig a legnagyobb támogatást sokszor éppen azzal adjuk meg, ha hagyjuk szomorkodni. Ha megteremtjük azt a biztonságos hátteret, ahol ezt megteheti.
Ahhoz, hogy az ember szabályozni tudja saját viselkedését, belső párbeszédre van szüksége, ahol megfigyel, mérlegel, és a következtetések levonását követően irányít. Ez a belső párbeszéd lassan és fokozatosan alakul ki a gyerekeknél, és ennek következtében nekünk is eltérő szerepeket kell betöltenünk az ő koruknak megfelelően. Különösen, ha fegyelmezésről van szó.
Óriási tévhit, hogy a hibáink beismerésével és a bocsánatkéréssel elveszítjük a tekintélyünket a gyerek előtt. Az őszinte bocsánatkérés ugyanakkor nem mindenkinek jelenti ugyanazt. Szavainknak a mögöttük megbúvó érzelmek adnak elsődleges jelentést, a gyerekek ezeket olvassák, és ha nincsenek összhangban a szavainkkal, akkor példamutatás helyett csak még nagyobb zavart és bizonytalanságot keltünk bennük.
Nem véletlen, hogy az apák általában vehemensebben játszanak a gyerekeikkel. A kettejük közötti kötődést éppen ezek a heves interakciók erősítik. Emellett pedig van még egy különleges szerepük: a kihívás.
Egyre több óvodáskorú gyerek mutat a kamaszkorra megszokott magatartás- és viselkedésmintákat: ellenségesség, pimaszság, manipuláció. Ennek hátterében általában a szülői tekintély hiánya következtében kialakult bizonytalanság érzése áll. Mutatjuk az összefüggést.
