szakik - Dívány

Amikor felújítunk vagy építkezünk, a legtöbben abban reménykedünk, hogy egy olyan szakit sikerül megbíznunk a munkával, aki nemcsak szakmája legjobbja, hanem magas fokú empátia és rugalmasság is jellemzi, a precízen elvégzett munka befejeztével összetakarít maga után, kommunikációja egyértelmű és részletes, továbbá ügyel arra, hogy az elvégzendő munka és a megrendelő igényei a lehető legjobb formában találkozzanak. Tévedés ne essék, nem egy pszichológus fog majd falat húzni vagy a konyhabútort beépíteni.

Félig felújított lépcső, romokban hagyott konyha, hoppon maradt megrendelők – noha abban reménykedünk, hogy ezek vagy ezekhez hasonlók velünk nem történhetnek meg, akkor jön a valóság. Jöjjenek hát a történetek olyanoktól, akik ugyancsak azt gondolták: velük ilyen sosem történhet.

Évente mintegy 25 000 nagy tudású szakmunkás éri el a nyugdíjkorhatárt, akiknek jelentős része ott is hagyja az építőipart. Az utánpótlás képzésével és hazánkban tartásával a szakma folyamatosan küzd, miközben a lakosság orosz rulettet játszik a kivitelezők kiválasztásakor. A kontárok ugyanis megszaporodtak a jó lehetőségek feltárulkozásával, és sajnos más kárán próbálják kísérletezve megszerezni a szükséges gyakorlatot.

Nagyjából két éve annak, amikor még zöldfülűként egy igencsak optimista hangú cikkben ecseteltem a szakik megbízhatóságát és hozzáértését. Az a jó szándék vezetett, hogy enyhítsek az őket folyamatosan érő – akkor még úgy véltem, hogy egyoldalú – negatív kritikákon. Azóta viszont boldog háztulajdonos lettem, és visszanyalt a fagyi, vagyis arcon vágott a magyar valóság. Gondolom, nem lep meg senkit, hogy ért pár kellemetlen tapasztalat az elmúlt hónapokban, pedig nem egy romot vásároltunk. Ezért elhatároztam, hogy megírom az igazat, csakis az igazat a szakikról.