A beszéd a társas élet alapja: mindennap rengeteget beszélünk, mesélünk mindennapjainkról, sztorizunk a múltunkról, elmondjuk a véleményünket különböző témákban. Pedig sokszor jó lenne kicsit hallgatni is közben. Ennek ugyanis rengeteg előnye van, összeszedtük őket.
A legközelebbi szeretteimmel is volt már konfliktusom abból, hogy azt éltem meg, kéretlenül kapok tanácsokat. Mivel alapvetően jó problémamegoldónak tartom magam, általában olyan nehézségek nyomasztanak, amelyek nem kezelhetők egyszerűen, vagy inkább az érzelmi hatásukkal van dolgom. Szóval amikor belekezdek a dilemma elmesélésébe, és a másik alig pár perc múlva előáll egy többnyire kézenfekvő tanáccsal, akkor vagy azt érzem, hogy a) hülyének néz, hogy ez nekem még nem jutott eszembe; vagy b) nem is érdekli igazán, mi van velem, szeretné rövidre zárni a beszélgetést. Pedig ilyenkor csak arra lenne szükségem, hogy a helyzet rólam szólhasson, a másik meghallgasson és kérdezzen, hogy a támogatásával mélyebbre mehessek: oda, ahol a saját megoldásaimat találom.
Veled is előfordult már, hogy egy vita közben a párod egyszer csak kivonult a beszélgetésből? Nem figyelt rád, nem válaszolt, mintha hirtelen láthatatlanná váltál volna.
Képzeld el, hogy a kertedben napozol, amikor egy repülőről egy nagy adag kokain esik melléd a pázsitra. Hívod a rendőrséget, akik kiérkezésük után letartóztatnak téged birtoklásért. Nevetséges lenne, hiszen nem tehetsz arról, ami a kertedbe hullik. Most képzeld el, hogy fekszel az ágyon, és gyilkos, erőszakos vagy diszkriminatív gondolataid támadnak. Ezek mind olyan dolgok, amik szembemennek az értékrendeddel, de vajon azért sem vagy felelős, ami eszedbe jut?
Pörög? Ugat? Nyüszög? Nem kell Ceasar Milannak lenni ahhoz, hogy megoldja.
