Polyák-Pásztor Diána riport

Polyák-Pásztor Diána korábban tanított már általános iskolában is, ami elsősorban a gyerekek ragaszkodása, közvetlensége és közlékenysége miatt állt közel a szívéhez, de az élet úgy hozta, hogy két év után visszatért oda, ahol gyakorlata során beleszeretett hivatásába. A tanárnővel itt, a Kőbányai Szent László Gimnáziumban találkozunk. Az intézményről tudni kell, hogy Lechner Ödön és Vágó József tervei alapján, szecessziós stílusban épült, ezért már kívülről is igen patinás benyomást kelt, mintás padlójával, színes üvegekkel és díszes lámpákkal dekorált aulájával pedig végképp különleges hangulatot sugároz – mintha csak egy film díszletei közé csöppentünk volna. Mivel az emeleten éppen felújítás zajlik, Diánával, aki osztályfőnöki feladatai ellátása mellett magyar nyelvet és irodalmat, történelmet és újságírást tanít, az egyik földszinti, udvarra néző tanteremben ülünk le beszélgetni.

A kellemest a hasznossal

A Dívány és a Lidl tavalyi évi Szupertanár-jelöltje szerint a nagy múltú gimnázium országos viszonylatban is nagyon erős iskola, mégsem egy tipikus értelemben vett „versenyistálló”. „Mi többet akarunk adni, mint ami a szorosan vett érettségi követelmény. Ez akár a szemléletben, akár a tudásanyagban is tetten érhető. A gyakorló gimikre azt szokták mondani, hogy első a tanulás. A tanulás itt is nagyon fontos, de közben a gólyabáltól kezdve az UNESCO-műsorig – lévén, hogy UNESCO-iskola vagyunk – rengeteg a diákprogram. Azért is szeretem, mert nyitott, modern gondolkodású tantestületünk van, amelynek tagjai a szó minden értelmében elfogadók. Úgymond el is várjuk egymástól, hogy a saját szaktárgyában, módszertanában mindenki próbáljon fejlődni. Vannak olyan kollégák is, akik a pozitív pszichológiát tanfolyamszerűen adják át a többieknek” – mutatta be iskoláját Diána, aki szerint a nyílt napra érkező gyerekeket gyakran rögtön magával ragadja az intézmény sajátos hangulata, ami a sokféle tagozattal, így az angol, német, olasz, vizuális kultúra, humán tudományi, matematika, média, informatika és az emelt szintű természettudományos képzéssel együtt tekintélyes vonzerőt képvisel.

Tényleg mindenféle típusú gyereknek tudunk valamit kínálni, ami aztán a jövőjét tekintve hasznos lehet.

Közösen fejlődni

Diána a munkája egyik elengedhetetlen pillérének a folyamatos fejlődést tartja, de úgy gondolja, hogy ennek nem szabad öncélúnak lennie. Mint mondta, nem azért kell módszertanilag színesnek, újítónak lenni, mert az aktuális trend ezt diktálja, hanem tekintettel kell lenni a diákok igényeire is. „Gondolok itt például arra, hogy amikor a tanárképzést végeztem, mindenhol a kooperatív csoportmunka hasznosságát hangsúlyozták, csak arról nem beszélt senki, hogy mondjuk egy introvertált gyereknek ez a fajta módszer nem annyira jön be. Nem szeretem, amikor átesünk a lónak egyik vagy másik oldalára, hanem úgy szeretek a lovon maradni, és új dolgokat behozni, hogy közben azt is figyelem, hogy a gyerekeknek az jó-e.”

A tanárnő igyekszik minden lehetőséget megragadni, hogy fejlessze magát: hol pszichológiai vagy módszertani szakirodalmat olvas, hol podcastokat hallgat. Munkája során szintén az előnyére válik, hogy otthonosan mozog abban a közegben, ami körülveszi a diákjait, vagyis képben van a popkultúrával, ahogy a legújabb sorozatokat, filmeket is ismeri. „A magyartanításnál ezek nagyon jó támpontok, mert a toposzok, amik az irodalmi művekben megjelennek, ott vannak a filmekben is. És hát legyünk őszinték, egy átlag tinédzser nem egy irodalmi példára fog felfigyelni, hanem arra, amikor például a kert toposzt a Bibliából egy Marvel-filmes jelenettel állítom párhuzamba, melyben Thanos ül a természetben, miután elpusztította a fél világot.”

Játékosan tanulni

Ahhoz, hogy felkeltse és megragadja a diákok érdeklődését, Diána a szokványos feladatok mellett mindig próbál némi színt vinni a tanulási folyamatba, ami nem áll meg ott, hogy különféle online eszközöket, például Prezit használ, vagy játékos kvízeket, online szabadulószobákat gyárt. Van, hogy a Szigeti veszedelemről kell bulvárcikket írni, a középkorról újságcikket szerkeszteni, a magyar királyokról toplistát alkotni, Chuck Norris-viccekből mondatelemzést csinálni, vagy a Hamletet érintő mémeket gyártani. A diákok így jókedvvel, a humorukat és kreativitásukat szabadjára engedve veszik a kihívásokat, nem pedig kötelező rosszként tekintenek rájuk. Pláne úgy, hogy amikor csak lehet, az ő ötleteiket is felhasználja.

„Irodalomórán olyan feladatot is adtam már, melyben azt kellett kifejteni, hogy ha megfilmesítenének egy adott művet, akkor az egyes szerepeket melyik színésznek adnák, és miért. Ez egyrészt azért jó, mert mindenki írhat a kedvenc színészéről, másrészt az érvelést is gyakorolhatják. Van tehát egy csomó minden, amit nem feltétlenül kell mindig ugyanazokkal az unásig elcsépelt feladatokkal gyakorolni, hanem igenis az ő saját közegükből is lehet példákat hozni. Persze ezt valamennyire azért megköti az érettségi, amihez a szaknyelvi regisztert is meg kell tanulni, de amennyire lehetséges, engedjük, hogy bevonódjanak a feladatokba. Igazán az tud beépülni tudásként, ami már ráépül valamilyen meglévő tudásra. Ha csak úgy bedobáljuk a semmibe az információkat, az nem marad meg a gyerekekben, vagy esetleg megmarad addig, amíg megírják a témazárót, aztán egy nap múlva már azt sem tudják, hogy mi történt. De mondjuk, ha valamire rákötöm, aktívan hozzákapcsolom, lehet, hogy még évek múltán is fel tudják idézni.”

Diána ugyanakkor nem akar semmit feleslegesen erőltetni. Vannak kötelező elemek, mint a szövegalkotási feladatok, amiket a tananyag elsajátítása érdekében mindenkinek meg kell csinálnia, de lehetőséget ad rá, hogy a gyerekek a többi kreatív feladatból szabadon válogathassanak. Ez hozzájárul a nevelésükhöz is, hiszen így megtanulhatják, hogy a céljaik eléréséhez melyek a leginkább megfelelő döntések.

„Volt olyan is, hogy a téli szünet előtti utolsó órára összeállítottam nekik egy karácsonyi hangulatú dolgozatot, amiben többek közt meg kellett válaszolniuk azt is, hogy a Hamlet egyes szereplőinek milyen ajándékot adnának. Persze erre lehet mondani, hogy hülyeség, de igazából ahhoz, hogy el tudják dönteni, hogy kinek mit vegyenek, ismerniük kell a karaktereket, és nagyon jó megoldások is születtek. Tényleg, ha csak ilyen kis apróságokat belevisz az ember, mosolyogva írják a dolgozatot. Pedig dolgozatot írni általában nem mosolyogva szoktak a diákok.”

Az iskolai programok szintén remek alkalmat kínálnak arra, hogy megmozgassák a kreatív energiákat. Még általános iskolai tanárként a Pilvaker zenéit is magában foglaló március 15-ei színdarabot készített, s ugyanitt egy Rádiókabaré-előadást is színpadra állítottak. A Szent László Gimnázium hagyományos gyermeknapi programján Diána maga is szívesen beáll táncolni, amiből vicces helyzetek adódnak, mivel ez saját bevallása szerint sem tartozik az erősségei közé, de írt már ilyen alkalomból slam poetry szöveget is.

A vélemény szabadsága

A tanárnő arra törekszik, hogy ne csupán a tananyagnak egy – változatos pontosságú – másolatát ültesse a diákok fejébe. A cél sokkal inkább az, hogy

mindenki saját képet alkosson egy adott szerzőről, művelődéstörténeti korszakról, történelmi éráról.

„Nyilván azért minden műnek van egy magja, ami nem változik. De hogy egyébként hogyan értelmezünk például egy verset, azt teljesen nyitva hagyom. Bemegyek az órára, kérdéseim vannak, de válaszaim nincsenek. Merthogy pont ez az irodalom: ahányféle ember, annyiféle párbeszédbe kerül a szöveggel. Természetesen töriből is megvannak ezek a lehetőségek. Ott inkább azt szoktam alkalmazni a véleménynyilvánítás kapcsán, hogy valamilyen mai párhuzamra mutatok rá, vagy rákérdezek, hogy mi jut eszükbe róla.”

Diána szívesen beszélget diákjaival közéleti kérdésekről is, és ha megkérdezik valamiről, igyekszik őszintén válaszolni, hiszen tanárként építenek a véleményére, de közben mindig ügyel rá, hogy a párbeszéd sose csússzon át pártpolitizálásba. Ha egy mű elemzése kapcsán előjön a nemiség, attól sem jön zavarba, így nincsenek köztük tabuk, vagy olyan témák, amikről ne tudnának beszélni – akár négyszemközt, akár nyíltan, az osztály előtt történik.

„Én partnerként kezelem a gyerekeket, és olyan viszonyt próbálok kialakítani velük, hogy ne egy autoriter személy legyek a szemükben. Sokkal fontosabb, hogy hiteles maradjak, és hogy elhiggyék, hogy az adott témában többet tudok náluk, így hozzá tudom segíteni őket ehhez a tudáshoz. Vannak, akik furcsának tartják, de a saját osztályomon kívül mindenkivel magázódni szoktam. Ez az, ami egyenlővé tesz minket egy diskurzusban. Nem mellesleg azt is megtanulhatják, hogyan kell szépen magázni. Egy darabig furcsa nekik, de aztán ők is érzik, hogy például egy rendreutasításnak elveszi a bántó élét ez a forma, szebb így megszólítani egymást. Egészen más hangulata van, mintha simán csak rászólnék. Ennek ellenére közvetlen viszonyban vagyunk. Szerintem nagyon fontos, hogy az ember ne magas lóról tekintsen le a gyerekekre, hanem merjen velük humorizálni.”

Visszajelzés mindkét irányba

A megszokott ötfokozatú értékelés mellett a tanárnő igazságosabb, százalékos visszajelzést vezetett be, ami szerinte sokkal jobban megmutatja, hogy valaki hol tart a tanulásban. Több csoportban ez pontgyűjtéses rendszerrel működik: egy félév során több száz pontot lehet összeszedni, majd ebből kijön egy százalék, ami meghatározza az osztályzatot. A módszer előnye, hogy a gyerekek szabadon variálhatnak a feladatokkal. Megtehetik, hogy amikor fáradtak, egy kisebb pontértékű feladatra nem fordítanak annyi energiát, mert tudják, hogy lesz egy, ami duplaannyi pontot ér, ezért ott majd jobban odateszik magukat. A visszajelzésre egyébként fordítva is van lehetőség. A diákok akár anonim módon, online is elmondhatják a véleményüket Diána munkájáról.

„Ezektől azt vártam, hogy nagyon őszinte visszajelzések legyenek, és azok is voltak. Bátran írhattak volna rosszat is, de erre nem igazán akadt példa. Volt egy gyerek, aki azt írta, hogy amikor az óráimon ül, akkor arra szokott gondolni, hogy legalább valami szép emléke is marad a magyar közoktatásról. A legtöbben a humoromat szokták kiemelni, vagy azt, hogy nagyon sokat tanulunk az órán, de közben jól is érzik magukat.”

Vagy így, vagy sehogy

A sok színes feladat, közös program és párbeszéd persze rengeteg időbe és energiába kerül, de Diána egyáltalán nem bánja. Úgy van vele, hogy valamit vagy csináljunk jól, vagy sehogy. „Ha egyszer úgy érezném majd, hogy már nincs arra időm, hogy ennyire belevigyem magam a tanításba, akkor abba fogom hagyni, és keresek mást. Ezek csak szükségmegoldások lehetnének, mert nem tudok semmi mást elképzelni, amivel ilyen önazonos tudnék lenni. Tanítok felnőtteket is esti tagozaton. Amikor elindulok oda, egy másik településre, miután itt megtartottam x órát, a vonaton ülve úgy érzem, nem fogom kibírni, hogy még hat órát meg kell tartani. Aztán úgy megy el az idő, hogy észre sem veszem, és nagyon jól érzem magam közben. Amikor azt látom, hogy reagálnak, nevetnek vagy bólogatnak, hogy igen, tényleg, ez így van, vagy azt mondják, fú, milyen szép vers, az engem is visz tovább. Ekkor szoktam rájönni, hogy nagyon-nagyon szeretek tanítani” – mondta el zárásként Diána, aki csak remélni tudja, hogy egyszer még eljutunk odáig, hogy Magyarországon nemcsak érzelmileg, hanem anyagilag is jó lesz tanárnak lenni.