Niedermüller Anna: Az állam nem tudja csinálni az iskolát

IMG 0033

Kinek a feladata megmondani, hogy kell tanítani karantén idején? Míg sok intézményben a kapottnál jóval nagyobb infrastrukturális és szakmai támogatásra lett volna szükség, hogy iskola, gyerek és szülő is rugalmasan reagálhasson a kihívásokra, máshol viszonylag hamar ment az átállás, sőt a kényszerű helyzetnek pozitív hozadéka is lett. Pénz, családi körülmények, iskolai légkör és tanári egyéniség egyaránt szerepet játszott abban, mit sikerült kihozni a digitális oktatásból.

Niedermüller Anna oktatási szakértővel, az AKG 1-6 kísérőjével, a Szülő 2.0 blog alapító szerzőjével az iskola és a család közti jó kapcsolat fontosságáról és a minőségi oktatás feltételeiről is beszélgettünk. 

Szülőként, oktatási szakemberként és tanárként is kérdezlek: hogy vagy egy ilyen különleges tanév után, egy ki-tudja-milyen előtt?

Jól, köszönöm, bár tényleg munkás évünk volt. Nemcsak a karantén miatt, hanem főleg azért, mert első osztályos kísérő lettem, és így élesben próbálhattam ki a programot, amit a kollégáimmal közösen írunk. Úgy érzem, hogy a nehézségek ellenére is sikerült jó alapokat adnunk a gyerekeknek, tudtuk fejleszteni a tanulással kapcsolatos motivációjukat és a társas készségeiket is.

Még ezen a nehezített terepen is?

Még így is, igen. 

Mi a titka ennek? Ha van valami, ami egy ilyen rendhagyó tanévben kívülről nehéznek tűnik, hát az elsős gyerekek online tanítása pont ilyen.

A 6-7 éves korosztály rendkívül fogékony. Amikor bejön az iskolába, egyrészt nagyon sok elvárása van, másrészt viszont nagyon lelkes, roppantul szereti a tanító nénit, és ezért mindent megtesz neki. Ezt az energiát kell megpróbálni jól felhasználni, és szeretetteljes, családias légkörrel megtartani. Ha pedig van titok, vagy olyan alapelv, ami nekünk sokat segített a digitális oktatás idején is, az az, hogy a kezdetektől partneri viszonyra törekszünk az iskolába járó gyerekek családjaival is. Úgy gondolom, hogy ideális esetben egy tanár vagy egy tanári közösség nemcsak a rábízott gyerekekért, de valamennyire a családjukért is felelős, és fel tudja mérni, hogy milyen kihívásokat jelentenek az egyes feladatok, vagy akár egy ilyen nagy változás, mint az online oktatásra való átállás az adott családnak.

Két éve a TASZ egyik rendezvényén szólaltál fel, akkor arról beszéltél, hogy az iskolát vissza kell adni a hétköznapoknak, a családnak. Jól sejtem, hogy azért nem pont így gondoltad?

Nem, sőt. Első osztályban olvasni, írni tanulnak a gyerekek, amihez nagyon kell a személyes jelenlét, ezt nem lehet csak úgy áttolni a szülőkre. Ehelyett inkább annak kell megtalálni a módját, hogy hogyan tehermentesítsük őket. Abban nagy szerencsénk volt, hogy amikorra eldőlt, hogy otthonról kell folytatni, addigra a gyerekek már tudták, hogy milyen is a betűtanulás folyamata: hogy először a levegőbe, majd homokba vagy hasonlóba rajzoljuk, stb. Az új betűkhöz videókat készítettünk, amikben már alapoztunk erre az előzetes tudásra is. Így lényegében már az elsősök is önállóan végig tudták csinálni a feladatok nagy részét, és ezzel talán kevesebb feladat hárult a szülőkre. De persze így is nagy teher volt a családokon, mert egy elsős kisgyerekeknél így is-úgy is nagyon ott kellett lenni.

Egy elsős még majdnem ovis. Fontos, hogy az iskola érzékeny legyen erre az átmenetiségre
Egy elsős még majdnem ovis. Fontos, hogy az iskola érzékeny legyen erre az átmenetiségreFotó: Ruzsovics Dorina

Nagyon pozitívan nyilatkozol a szülő-tanár együttműködésről. Ezt nagyon jó hallani, főleg mivel számomra az egész otthonoktatósdi legszomorúbb tapasztalata éppen az volt, hogy mennyire egymásnak feszültek a pedagógusok és a szülők. Szülőcsoportokban olvastam, hogy „Jó, de akkor majd menjen a Kati nénihez tavaszi szünetre a gyerek, mert eddig én tanítottam”, tanári csoportokban meg olyanokat, hogy „Na, most akkor majd rájönnek, hogy milyenek is a gyerekeik”. Nálatok nem volt ilyen jellegű nézeteltérés?

Úgy fogalmaznék, hogy nem ez volt a jellemző. Nyilván voltak olyan esetek, amikor egy-egy szülő elfáradt, egy család megborult egy kicsit, a gyerek hisztizett, de ez – már csak szülőként is tudom – teljesen természetes. Azt pedig tanárként látom, hogy a sajáttal nagyon-nagyon nehéz tud lenni. De éppen az ilyen nehéz helyzetekben fontos, hogy legyen az iskola és a szülők között egy bizalmi kapcsolat, ami szerintem nem pénz kérdése, és amit talán késő akkor kialakítani, amikor helyzet van. Ahhoz, hogy ez kiépüljön, az kell, hogy délutánonként odalépjek a szülőhöz, és elmondjam, hogy mi van a gyerekével, és hogy tudjon írni nekem egy sms-t vagy hívhasson, ha valami baj van. És akkor egy olyan helyzetben, mint a tavaszi, máris van egy viszony, amire lehet alapozni. Akkor mer majd írni nekem, hogy ezt vagy azt a betűt nem tudták megtanulni. Én meg visszaírhatok, hogy hagyjátok, mert

szerintem nem katasztrófa, ha gyerek ez alatt a két-három hónap alatt valamit nem tanul meg. 

Azt írod, mindez nem pénz kérdése, és az odafordulás tényleg nem az. Viszont arról nem vagyok meggyőződve, hogy a pénz nincs hatással arra, hogy akar-e egy tanár még egy kilencedik, tizedik munkaórában is az iskolával foglalkozni.

Persze hogy benne van ez is, de nem csak ez számít. Ha valaki nem tud nyitni, ha zárkózottabb természet, ha merevebb alkat, kaphat bármennyi fizetést, ez idegen lesz tőle. És hát ismerünk olyan tanítókat, akik állami iskolában dolgoznak kevés pénzért, de – egy ideig legalábbis – tudnak töltődni abból, hogy a szülők és a gyerekek azt jelzik vissza nekik, hogy érdemes ezt csinálniuk. Azt is gondolom, hogy mindenki magának kell, hogy kialakítsa, hogy hol vannak a határai. Mi azt mondtuk év elején a szülőknek, hogy megadjuk a mobilszámunkat, és ha sürgős, ha baj van, hívjanak fel nyugodtan. De ha nem ég a ház, akkor írjanak inkább üzenetet. Délután mi is a családunkhoz megyünk haza, hétvégén a saját családunkkal vagyunk, kockázatosnak tűnhet megadni a közvetlen elérhetőséget. De az ember abból indul ki, hogy egy normális felnőtt ember, aki tudja, hogy én nem egy hivatal vagyok, csak akkor fog felhívni iskolaidőn kívül, ha ez tényleg fontos. És akkor fel is fogom venni. 

Nemcsak a családok és a tanárok, de az egész közoktatási rendszer, az azt működtetők is vizsgáztak március közepe és június közepe között. Szerinted jól? Kicsit kitekintve a ti iskolátokból, szerinted hogy működött a rendszer más intézményekben?

Azt lehetett látni, hogy ott, ahol a pedagógusok rugalmasak voltak, nyitottak, érdeklődtek, ahol olyan volt a családi háttér és az infrastruktúra is, ott hamarabb át tudtak állni, míg ott, ahol hátrányos helyzetű volt a család, az iskola vagy az egész térség, ott jóval nehezebb volt minden résztvevőnek. 

Nem mindenhol ugyanazok a kihívások
Nem mindenhol ugyanazok a kihívásokFotó: Ruzsovics Dorina

Csak ezen múlt? Nem kellett volna nagyobb részt vállalnia az oktatásügynek abban, hogy kerete legyen a digitális oktatásnak? 

Az államnak sok mindenben segítenie kell, de egy ilyen helyzetben, vagy bármilyen más kihívás esetén nem hiszem, hogy az iskola életébe központilag kellene beavatkozni vagy megmondani, hogy hogyan kell tanítani. Az államnak forrásokat kell biztosítania (ez most is nagyon fontos lett volna), de azt már a helyi szakembereknek kell felmérnie, hogy az adott helyzetben lévő iskolának, az ottani gyerekeknek mi az a megoldás, ami működik.

Volt olyan település, ahol a posta vitte ki a leckét, minden nap, mert az volt a kivitelezhető megoldás abban a helyzetben. Csak helyben lehet felmérni azt, hogy egy adott helyzetből, gyerekekkel, családból mit lehet kihozni, és nem az államnak előírni, hogy mit kell. 

Ezzel alapvetően én is teljesen egyetértek. Ugyanakkor úgy látom, hogy ebben a három hónapban sok érintett érezhette úgy, hogy magára hagyták. Ebben azok az iskolák, közösségek, pedagógusok, akik eddig arra szocializálódtak, hogy könyvből, előírásból, sorvezetővel dolgozzanak, eléggé elvesztek. Aki meg örült, hogy végre békén hagyják, lubickolt. Jól látom?

Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert függetlenül a karanténtól ma szerintem nem vagyunk abban a helyzetben – a gyerekek, a célközönség nem olyan –, hogy egy felülről jövő elvárásnak akarjunk megfelelni.

Aki ma tanár, annak nagyon erős személyiségnek kell lennie, kreatívnak, autonómnak, alkotó embernek.

Olyasvalakinek, aki fel tudja venni a versenyt azzal a gondolkodással, amit ezek a gyerekek hoznak, és tud nekik rájuk szabott ingereket adni. Na ezt egy egységes tanrendből nem lehet megcsinálni.

Vegyük például az új NAT-ot. A dokumentum elmondja, hogy mit kell megtanítani, és szerintem meg is lehet. Persze hogy van benne egy csomó olyan tartalom, irodalom, amit én nem választanék, de nem az a lényeg, hanem hogy hogyan juttatom el a gyerekekhez. A Kincskereső kisködmön egy legendásan nehéz történet: mindenki mondja, hogy elavult, nem lehet ma már a gyerekek kezébe adni. Tény, hogy úgy nem is, hogy odaadom egy elsősnek vagy egy másodikosnak, hogy vidd haza, olvasd el és csinálj belőle olvasónaplót. De úgy már igen, hogy amennyit csak lehet, együtt olvasunk belőle, megmagyarázzuk azokat a szavakat, amiket nem tudnak, képeket nézegetünk. A mi elsőseink, amikor néhány héttel a Ködmön után felmentünk a Kiscelli erdőbe, azt játszották, hogy búbos kemencét építenek, mert annyira beépült náluk. Pedig az azért nem egy olyan dolog, ami benne lenne egy mai gyerek életében.

Ha középiskolára olyan nemzeti érzelmű írókat ad fel a NAT, akiknek a szövegeivel nem tudunk azonosulni, az nem feltétlenül kell, hogy azt jelentse, hogy kihagyjuk őket. Helyette lehet csinálni egy projektet, amiben valahogyan tematizáljuk, kontextusba helyezzük ezeket. Egy létező jelenségről értelmesen beszélünk.

A megközelítés a kérdés? 

Igen. Tanárként nem tehetjük meg, hogy ne gondolkodjunk. Hiába mondják meg, hogy ezt és ezt kell megtanítani, nekünk kell értelmezni és átadni a gyerekeknek, és azt meg úgyse tudják helyettünk. Én ezért nem félek: ha jó tanárok vannak az iskolában, akik nem bántják a gyereket, akkor onnantól kezdve nincs baj. 

Mi kellene ahhoz, hogy egy közoktatásban dolgozó pedagógus is meg merje tenni, hogy így átkeretezze a dolgokat? 

A jó iskola légköre megengedi azt, hogy a tanár ne parázza agyon magát a tanterven. Mi nemrég közösen írtuk, majd írtuk át a programot, hogy NAT-kompatibilis legyen, és voltak komoly szakmai viták arról, hogy ami most le van írva, hogy fordítható át, mit adaptálhatunk úgy, hogy a kecske is jóllakjon, meg a káposzta is megmaradjon, és az legyen leírva, amit meg is csinálunk. Hogy ne kelljen trükközni. Igaz, hogy a kutya nem ellenőrzi, hogy amikor magára csukta a tanár az ajtót, mit csinál, de én azért azt hiszem, az az igazán tisztességes és hiteles, ha a csukott ajtó mögött is az valósul meg, amit leírtunk. 

A hitelesség és az önazonosság nagyon fontos
A hitelesség és az önazonosság nagyon fontosFotó: Ruzsovics Dorina

Sok szempontból másnak, néha könnyebbnek tűnik egy alternatív iskola helyzete – elég, ha például a pedagógiai szabadságra gondolunk. Nyugtass meg, kérlek, hogy azért nektek is vannak nehézségeitek, akár AKG-specifikusak is, vagy olyanok, amelyek a digitális oktatáshoz kapcsolódnak.

Nekünk is vannak sajátosan ránk jellemző kihívásaink, igen, de ezek nem feltétlenül a karantén heteihez kapcsolódnak. Az egyik ilyen, hogy az 1-6. évfolyamon folyó munka most körvonalazódik, ebben nincs évtizedes hagyományunk, amihez vissza tudnánk nyúlni. Persze az AKG giminek van, de az annyira más korosztály, hogy maximum a szemléletet tudjuk itt továbbvinni. Nehéz az is, hogy rengeteg dologról tényleg közvetlenül, közösen döntünk egy százfős tantestületben, de ezt a bajt meg magunknak kerestük azzal, hogy nem akartunk elkülönült iskolavezetést.

Az, hogy ez egy fizetős iskola, szintén magával hoz jellemző nehézségeket. Például azt, hogy sokszor azokat a gyerekeket hozzák ide, akikről azt gondolják a szülők, hogy az állami iskolában nem fogják jól érezni magukat. Persze a volt AKG-s diákok főleg az iskola iránti elismerésük miatt íratják ide a gyerekeiket, de akinek nincs ilyen kötődése, az akár azért, mert nagyon határozott véleménye, elvárása van az oktatással kapcsolatban, akár azért, mert mondjuk óvodában megtapasztalta, hogy az ő gyerekének nem annyira könnyű az útja. Nagyon kell figyelnünk az arányokra, mert hiába az egyéni fejlesztés, ha egy 24 fős osztályban 12 gyereknek nehézsége van, az már sok. Persze ez a jelenség máshol is egyre erősebb, mert

egyre inkább megváltozik a gyerekek gondolkodása, idegrendszeri érése, megváltozik a mód, ahogy tanulni tudnak, és nekünk ehhez alkalmazkodnunk kell.

És ott van még az is, hogy alternatív módszerrel dolgozva a szülők bizalmát is meg kell szereznünk, hogy elhiggyék: meg fog a gyerekük tanulni írni-olvasni, és nem fogjuk majd jövő nyáron széttárni a kezünket, hogy bocs, mégsem. Ez a bizalom a szülők egy részében eleve megvan, hiszen ezért hozta ide a gyerekét, de nem mindenkiben.

Benne van a pakliban, hogy szeptembertől vagy következő tanévben máskor megint online formában kell tanulniuk a gyerekeknek. Szerinted hogyan lehet erre felkészülni? 

Nekem az idei év alapján az a tapasztalatom, hogy a kevesebb több, vagyis nem kell mindent megugrani, amit osztálytermi keretek között meg tudnánk. Talán ez a legfontosabb. A másik, hogy szülőnek, gyereknek, tanárnak is fontos egy jól strukturált, átlátható rendszer. Tulajdonképpen mindegy, hogy ez mi, vagy milyen felületen van, de azt lehessen tudni, hogy az adott héten, napon mi után mi következik.

Azt hiszem, hogy minél jobban meg tudjuk oldani, hogy mi adjunk a gyerekeknek segítséget és ne a szülő, annál jobb.

Ha kicsit konkrétabb tipp kell: érdemes megpróbálni online is csoportbontani vagy akár páros munkát is adni, mert 30, de már 20 fővel is nagyon fárasztó egy online óra. Inkább legyen csak tíz gyereknek és csak 20 perc egy foglalkozás, abból mindenki többet profitál. A gyerekek nem fáradnak el annyira, és én is látom, hogy ki mit csinál, hogy értik-e. Fontos még, hogy – legalábbis szerintem – a kicsiknek napi egy vagy maximum két online foglalkozásnál többet nem érdemes ütemezni, viszont nagy segítség a kisebbek szüleinek, ha minden napra készítünk valami olyan videót, ami legalább egy rövid időre teljesen egyedül le tudja foglalni a gyereket. Mi olvastunk meséket, verseket például, amiket nagyon szerettek nézni az elsőseink. 

Több nyilatkozatodat olvastam arról, hogy mennyire fontos lenne, hogy minél többek számára legyen elérhető a minőségi oktatás. Te mit értesz minőségi oktatás alatt? Mikor végez „minőségi” munkát egy pedagógus?

Erre csak puha definíciót tudok adni. Én azt gondolom, hogy tanárként akkor vagyok sikeres a munkában, ha azt látom, hogy van egy gyerek, aki a lehetőségeihez képest a maximumot tudja kihozni magából. Ez lehet, hogy agysebészet, de az is lehet, hogy asztalosmunka, mindenesetre az a jó, ha szuperül érzi magát abban, amiben van, ésebben ki tud teljesedni.

Nekem ez elég plasztikus definíció, leginkább az a szembeötlő benne, hogy tárgyi tudásról nem ejt szót.

És lehet még fokozni azzal is, hogy legyen elég önismerete, tudjon szociális kapcsolatokat építeni, társas viszonyai legyenek, legyen magabiztos az élet dolgaiban, el tudja intézni, amit szeretne, bátor, merész legyen. Ha közhelyesen is hangzik, a cél az, hogy érezze jól magát, legyen boldog, tudjon magának olyan életcélt kitűzni, ami mellett el is tud köteleződni. 

Mi kell ehhez az iskola, a tanárok részéről?

Én azt hiszem, hogy ehhez a személyesség, az odafigyelés kell: hogy mindig legyen valaki, akihez oda lehet lépni, vagy aki odalép a gyerekhez. Elengedhetetlen a személyre szabottság, az egyéni haladási ütem, és annak elfogadása, hogy nem kell mindenkinek decemberre olvasni, mert van, aki csak júniusra fog tudni. És nem kell másodikban mindenkinek elolvasnia egy könyvet, mert lesz, aki csak negyedikben fog nekiülni, de addig is sok más dologban fejlődik majd. Minden pillanatban azt látjuk, hogy az egyéni fejlesztésre mennyire nagy szükség van. Csomó mást csinálnak a gyerekek, mint régen, ezáltal másképp fejlődik az idegrendszerük. Ezen lehet sopánkodni, de jobb a megoldást keresni.

Ezt vajon az állami intézményekben nem tudják?

De, biztos, hogy tudják ott is! Viszont nekünk itt kicsiben tulajdonképpen könnyű dolgunk van, mert van 12 osztályunk és sok remek kolléga, de országos szinten azt megszervezni, hogy mondjuk mindenhova olyan képzettségű (nem utazó) gyógypedagógus, olyan szakember jusson, aki ott tud lenni és megismerni a gyerekeket, na az már egy más kaliber, egy más nagyságrend.

Nyilván azt gondolom, hogy ezt kellene csinálni, és nyilván lenne ötletem is, hogy honnan kellene erre pénzt átcsoportosítani. De ez már nagypolitika.

Ezért is mondom, hogy az állam nem tudja csinálni az iskolát, mert más szempontjai vannak.

És ezért volt szerintem nagyon nagy hiba az önkormányzatoktól, a helyi kisközösségektől elvenni az iskolát, mert egy kisvárosban, de még egy nagyobb városban is akár személyesen ismerik azokat a családokat, akik odajáratják a gyerekeiket, és tudják, mire van szükségük. Úgy nem lehet, hogy egy iskolában, ahol több pszichológusra lenne szükség, egy van, mert egy van a törvényben és pont. Ennél sokkal nagyobb rugalmasságra lenne szükség ahhoz, hogy tényleg elinduljunk a minőségi oktatás felé. És ez a rugalmasság oktatásügy, iskola, tanárok és szülők részéről segíthet át a karanténhoz hasonló nehézségeken is. 

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.