Így zajlik a tanítás egy dániai gimnáziumban

Smukfest. Így hívják azt a nagy sikerű zenei fesztivált, amelynek minden év augusztusában egy, a Skanderborg-tó északi partján fekvő város ad otthont, és amelyen a helyi gimnázium művészi hajlamú diákjai is megmutathatják tehetségüket. Minden második évben egy musical-előadással készülnek a fesztiválra a fiatalok, és ezzel el is búcsúztatják a röpke nyári szünetet, Dániában ugyanis már augusztus 11-én megkezdődött az újabb tanév. A legizgalmasabb hónapok előtt állnak most azok a fiúk és lányok, akikkel még május végén, az utolsó rendes tanítási napjukon találkoztam.

Hatalmas zöld parkra néző, rézsútosan megdöntött üveghomlokzatával és hosszan elterülő átriumával az 1971-ben épült Skanderborg Gimnázium mintha azt üzenné, tervezője valami szokatlant, valami újat akart létrehozni. Tágas, mégis otthonos közösségi tér fogad a földszinten, ahol a takarítószemélyzettől kapok részletes útbaigazítást, amikor az igazgatói irodát keresem. Ahogy battyogok az épület túlsó felébe, diákok kreatív alkotásaival találkozom a nesztelen folyosókon. Itt-ott nyitott ajtó mellett zajlik az óra, még sincs hangzavar. 

„A 800 tanulóból ma nagyjából 500-an lehetnek bent, és nagy részük serényen készül a hétfői szóbeli vizsgákra” – árulja el Jakob Thulesen Dahl, aki 2006 óta vezeti a gimnáziumot, azelőtt biológiát és történelmet tanított. Mint mondja, Dániában június utolsó szombatján tör ki a vakáció, az azt megelőző hetekben a középiskolák harmadik évfolyamán az év végi vizsgákra kerül a hangsúly a hagyományos tanórák helyett. Bár az első és második tanév végén csak egy-egy fő tárgyból kell bizonyítaniuk a diákoknak, valamennyien tisztában vannak vele, hogy az itt szerzett tudást és készségeket hosszú távon is hasznosítani fogják majd. Egyrészt ezért, másrészt pedig azért is veszik komolyan a feladataikat, mert arra, hogy melyik tárgyból fognak év végén vizsgázni, csak az aktuális tanév közben derül fény.

Miközben bejárjuk az épületet, a követelményekről és a vizsgarendszerről faggatom az igazgatót.

A gimnázium a humán tárgyakra, a természettudományokra és a társadalomtudományokra fókuszál. A féléves alapprogramban kötelező a dán nyelv és irodalom, az angol, egy második idegen nyelv, a történelem, a fizika, a testnevelés, egy művészeti tantárgy, a matematika, a hittan és a társadalomtudományi alapismeretek elsajátítása egy bizonyos – A, B vagy C – szinten.

"A 2005-ös oktatási reform óta azonban bővültek a lehetőségek: a kötelezően és a szabadon választható tárgyaknak köszönhetően a tanulók érdeklődési körüknek megfelelően különböző specializációkra járhatnak. Valamennyi osztálynak aszerint alakul ki a maga egyedi profilja, hogy a tanulók mely tárgyakra szeretnék fektetni a hangsúlyt. Jelenleg 19 osztály van az iskolában – első-, másod- és harmadéves tanulókkal –, és minden évben 9-10 új csoport indul. A három év alatt összesen kilenc tárgyból vizsgáznak a diákok, utolsó évben pedig egy-egy projektmunkát is kell készíteniük a specializációs tárgyakból” – magyarázza, majd hozzáteszi: a holisztikus szemléletmód célja, hogy a kamaszokból önállóan is jól boldoguló, elhivatott és a társadalom számára hasznos állampolgárok váljanak.

Eszembe jut az a két 7-8 éves forma fiú a Legolandből, akik a közös játék során ismerkedtek meg egymással. Egyikük szerb, másikuk dán volt, és a lehető legtermészetesebb módon, magabiztosan diskuráltak angolul. Meg is lepődöm, amikor az igazgató az idegennyelv-oktatásra panaszkodik. Mint kiderül, az alap- és középszintű nyelvtanítással semmi baja, főleg hogy az internethasználat révén egy csomó hasznos tudás ragad rá a gyerekekre. A gond szerinte azzal van, hogy egy második idegen nyelvet már nehéz a gyakorlatban hosszú távon fenntartani. „A felsőoktatásban nem sokan tanulnak magas szinten két idegen nyelvet, másrészt komoly hiányosság, hogy nem olvasunk szép- és szakirodalmi szövegeket eredeti nyelven.”

Ezzel a dántanár, Morten Eskildsen is egyetért, akivel a tanári szobába érve elegyedünk szóba. Barátságos atmoszféra uralkodik a teremben, a pedagógusok kis csoportokba verődve teáznak és beszélgetnek. Úgy tűnik, nagy az összhang közöttük.

„A tanulók megfelelő támogatása érdekében fontos, hogy a tanárok csapatként működjenek és közösen gondolkodjanak, hiszen minél több nézőpont találkozik egymással, annál reálisabb képet kapunk egy-egy tanuló erősségeiről és gyengeségeiről, és annál hatékonyabb segítséget nyújthatunk számukra a rendszeres visszajelzésekkel” – árulja el Eskildsen. Ami az értékelést illeti, a tanév során nyújtott teljesítményükért a diákok a tanáraik komplex meglátása alapján kapnak egy-egy érdemjegyet a különböző tárgyakból. Az utolsó tanévben azonban az írásbeli tesztek és a vizsgák eredményeinek is jócskán van beleszólása az osztályzatokba.

Dán nyelvtudásom ugyan kimerül a god dag, a tak és a hygge szavak ismeretében, mégis örömmel mondok igent, amikor a tanár úr felajánlja, hogy beülhetek a következő órájára. Az osztályteremben klikkekbe tömörülve várnak minket a diákok, de van, aki egyedül ül – mint mondja, több szabad térre van most szüksége, ám ez nem azt jelenti, hogy nem vesz részt a közös munkában. Sőt, talán ez a lány szól hozzá a legtöbbet az órán felmerülő kérdésekhez. Hogy pontosan min is dolgoznak éppen?

A saját fogalmazásaikat hasonlítják össze műfaji, tartalmi, stilisztikai és egyéb szempontok alapján egy, az imént levetített dokumentumfilm egyes jeleneteivel. Itt most nincs kimondottan jó vagy rossz, netán ciki válasz, csak jó és még jobb. Nincs lapítás, hátsó sorban megbújás sem, a fiúk és lányok számára tiszta sor, hogy véleményük, hozzászólásaik – legyenek bármilyen elvontak és szokatlanok – egytől egyig értékesek és tanulságosak. 

Csengőt egyébként eddig még nem hallottam, és a srácok szerint nem is fogok, maguktól is tudják, hány az óra. Sem elkésni, sem unatkozni nem szoktak, de a 75 perces órákat néha kissé fárasztónak találják. Két biológia-kémia speces lány, Karoline és Sophie is erre hivatkoznak, amikor arról kérdezem őket, hogy mi az, amin változtatnának a suliban.

„Négy vagy öt óránk van egy átlagos tanítási napon, 10-15 perces szünetekkel és egy 25 perces ebédszünettel. Így amikor 16:30-kor végzünk, a vidékről busszal közlekedők csak vacsoraidőre érnek haza” – mondja Sophie, aki 20 kilométerre lakik az iskolától. „Ettől eltekintve szeretünk ide járni, könnyen megtaláljuk a közös hangot a tanárokkal, és szerintem minden, amit itt tanulunk, olyan gyakorlati tudásnak minősül, amit a későbbiekben biztosan kamatoztatni tudunk” – fűzi hozzá Karoline.

Bár a tananyag zöme már csak e-book formájában, online érhető el, és a beadandó feladatok is számítógépen készülnek, az, hogy mennyivel nehezebb egy képernyőn olvasott szöveg befogadása, mint egy hagyományos könyvé, jó ideig még biztosan vita tárgyát fogja képezni szakemberek, a pedagógusok és a diákok körében. Mindenesetre a fiatalok – saját bevallásuk – szerint meglehetősen tudatosan használják a digitális eszközöket, és nem csak az iskola keretein belül. „Azért olyan könnyű a túlhasználat csapdájába esni, mert amikor piacra dobnak egy kütyüt vagy megjelenik egy újabb közösségi platform, soha nem jár melléjük olyan használati utasítás, ami felhívná a figyelmet a lehetséges káros következményekre. Azokra mindig csak a fogyasztók tapasztalatszerzésével derül fény, szóval mi magunk vagyunk a kísérleti nyulak” – véli az egyik végzős fiú. Mint mondja, iskolatársaival ők szerencsés helyzetben vannak, mert ezeket a mindannyiunkat érintő fontos kérdéseket a tanórákon is rendszeresen boncolgatják. 

„Rengeteget tanulok én is a fiataloktól egyrészt arról, miként lehet lépést tartani a technológiai újításokkal, másrészt azonnali, közvetlen visszajelzést kapok tőlük azzal kapcsolatban, hogyan végzem a munkámat. Ha nem vagy elég felkészült, hamar elveszíthetik az érdeklődésüket és a motivációjukat. Az optimális osztálylétszám számomra ezért a 20-23 fő, ehhez képest tavaly volt 33 fős osztály is, ahol nem tudtam akkora figyelmet fordítani az átlaghoz képest gyengébben teljesítő diákokra, mint amekkorát szerettem volna.” Ezt már Jesper Moldaschl némettanár mondja az iskola kantinjában. Az egyik sarokban biliárd-, a másikban pingpongasztal, a harmadikban zongora áll, a negyedikben pedig az iskolabüfé széles kínálata várja az éhes szájakat. Ki sziesztázik, ki a laptopján ügyködik, ki társalog – mintha egy coworking irodában járnék.

Jómódú környék lévén a Skanderborgba nagyrészt tehetős, értelmiségi családok gyerekei járnak, az elmúlt tíz évben azonban jelentősen nőtt a munkásosztálybeli tanulók aránya – számukra is egyértelmű, hogy ma már leginkább a szellemi munkavégzésre van igény és lehetőség. A hátrányosabb helyzetben lévő tanulók pedig különféle szociális támogatásokban részesülhetnek, hogy ne legyenek a szükséges taneszközök híján, ezért kilátásaik semmivel sem különböznek drága, trendi cuccokban járó társaikénál. (Dániát a magas társadalmi mobilitásra hivatkozva is bezzegországozzák.)

„Míg más országokban a színvonalas oktatás, a minőségi, gyakorlati tudás átadása a magániskolák kiváltsága, Dániában az állami iskolák a fejlettebbek, és ez a történelem során mindig is így volt. Igaz, a kis létszámú magániskolákban még nagyobb szerep jut az egyéni tanulói igények kielégítésének” – árulja el Moldaschl.  

Minél több tanulóval beszélgetek az ebédszünetben, annál inkább erősödik bennem az érzés, hogy ezeknek a kamaszoknak már most határozott elképzelésük van arról, mit fognak kezdeni az életükkel. Persze lehet, hogy ezekhez a motivációkhoz a szülői akaratnak is sok köze van, és valószínűleg a felelősségteljes, céltudatos hozzáállást sem az iskolapadban kezdték magukba szívni a srácok. De abban szinte biztos vagyok, hogy nem fognak mindjárt pánikba esni, amikor a nagybetűs élet egy-egy komolyabb bukkanót tol majd eléjük.

Azt azért furcsállom, hogy a pedagógusok és a szülők csak nagy ritkán konzultálnak. „A tanév elején és végén van egy-egy elbeszélgetés a szülők és a tanárok között, és addig, amíg nem lép fel valamilyen mentális probléma, viselkedészavar vagy tartós stressz egy gyereknél, nincs is szükség ennél intenzívebb kapcsolattartásra. De természetesen bármikor felkereshetnek minket a szülők a kérdéseikkel” – mondja Dahl. Mint kiderül, az itt dolgozó pedagógusok közül négyen szakképzett pszichológusként is a gyerekek rendelkezésére állnak. 

„Véleményem szerint a fiatalok olyan oktatási környezetben tanulnak meg jól funkcionálni, amely önálló, analitikus és kritikus gondolkodásra, kreatív önkifejezésre, hatékony, felelősségtudatos együttműködésre, valamint egy nemzetközi, globális perspektíva elsajátítására ösztönzi őket” – folytatja az igazgató, aki mindig is nagyra értékelte az aktív tanulói részvételt.

„Természetesen a kötelező tárgyakat nem iktathatjuk ki, de az erős demokratikus hagyományoknak köszönhetően a tanulóknak mindig van beleszólásuk abba, hogyan érdemes feldolgozni egy adott témát. Ha pedig kedvük tartja, a tanórákon és a projektmunkákon túl zenekart, kézilabdacsapatot, könyvklubot alapíthatnak, iskolaújságot készíthetnek vagy különböző rendezvényeket, vitaesteket vagy közös filmnézést szervezhetnek. Mindezekhez a programokhoz az iskola valamennyi eszközt és helyszínt biztosítani tudja” – fűzi hozzá Dahl, akinek meggyőződése, hogy a felsőoktatás révén szerzett oklevél hosszabb távra szóló biztos belépőt jelent az egyre nagyobb iramban változó szakmák világába. „A versenyképesség biztosítása és sikeres fenntartása érdekében azonban minél korábban el kell ültetni a fiatalokban az ehhez szükséges akadémiai kompetenciák és az intellektuális szabadság magvait.”