vigasztalas hogyan

Ha a gyerek elesik, persze, hogy azt mondjuk neki, „minden rendben”, hiszen szeretnénk, ha valóban ez lenne a helyzet. Azt gondoljuk, ez a mondat azt sugározza, nyugodtak vagyunk, ami a gyerekekre (és akár felnőttekre) is átragad, így könnyebben átvészelik majd a nehéz perceket, órákat. Sajnos nem jól tesszük: van ebben a két szóban valami nagyon mérgező, még akkor is, ha a legnagyobb szeretettel fogalmazzuk. 

Sarah Ezrin és Jennifer Chesak közös írásukban azt gondolják tovább, mi játszódik le egy gyermek fejében akkor, ha például egy sérülés után az anyukája úgy vigasztalja: minden rendben. 

„Sokáig azt hittem, hogy az én dolgom ebben a helyzetben az, hogy elvegyem a fájdalmát. Fiatalabb korában ez a felelősség némileg kézzelfoghatónak tűnt.

Ha éhes volt, megetettük. Ha elfáradt, megpróbáltuk elaltatni. Ha a pelenkája szennyezett volt, kicseréltük. Ha sírt, el kellett valahogy mulasztani” – kezdi a szerző, aki ma már egészen másképp gondolja. 

Később azt figyelte meg, hogy az olyan esetekben, amikor arra törekedett, hogy a sírásnak minél előbb vége legyen és azt mondta „minden oké”, a legjobb szándéka ellenére is rosszabbul érezte magát a gyermeke. 

„A sírás kommunikáció, igaz? A fiunk mindig is kiválóan tudta kifejezni az érzéseit. És ahogy nőtt, úgy nőttek az érzései is

– és hirtelen nem csak szomorú vagy ideges volt a jelen pillanat miatt, lassan átérezte a hiány és a veszteség érzését is. Tisztán emlékszem, amikor először sírt a szeparációs szorongás miatt. Vigasztalhatatlan volt, és ez másfajta kiáltás volt, mint amit valaha is hallottunk: zokogás, ami csuklásszerű légzéshez vezetett” – kezdte történetüket. 

„Azonnal a karomba húztam, de még így is sok időbe telt, mire megnyugodott. Úgy tűnt, semmi sem működött, és folyamatosan ismételgettem, hogy »jól van, minden rendben van«, mintha rá tudnám venni, hogy abbahagyja a sírást a szavaimmal” – folytatta a szerző, aki hamar rájött, hogy rossz taktikát választott. 

Ezrin akkor kezdett belegondolni, hogy vajon egy gyász esetén, vagy stresszes időszakban mit szólna, ha valaki azzal intézné el a problémáit, hogy azt mondja: „minden oké”. Ekkor lett világos számára, hogy egy-egy ilyen mondattal, még ha a legjobb szándékkal is, de érvényteleníteni próbálja a másik fájdalmát, és azt üzeni vele, hogy nem kellene ilyen apróság miatt elkeseredni. Ekkor döntötte el, hogy inkább megérteni igyekszik majd, együttérezni a gyerekkel és arra fókuszálni, hogy szabadon lehessen szomorú a jövőben. 

„A szándékunk természetesen jó. Azt akarjuk, hogy a másikkal minden rendben legyen. Ám a valóság az, hogy abban a pillanatban nem volt rendben semmi.

És minél inkább próbáltam meggyőzni, annál inkább tagadtam az érzéseit, ezért lett egyre rosszabb a helyzet, hiszen a gyereknek egy újabb bántó körülménnyel is szembe kellett néznie” – vezette le a szerző. 

Bizonyos értelemben, amikor azt mondjuk valakinek, hogy „jól van, minden rendben”, miközben nyilvánvalóan nem ez a helyzet, akkor akaratlanul is azt mondjuk neki, hogy amit érez, az rossz, helytelen.

„Amikor ezt tesszük a gyerekeinkkel, arra tanítjuk őket, hogy tagadják meg tapasztalataikat, ezért szerencsétlen ez a fogalmazás.

Abban a pillanatban szomorú volt és ijedt, és nemcsak teljesen érthető volt számára, hogy így érez, hanem helyes is, mert ez az ő igazsága. Így hát, miközben megdörzsöltem a hátát és szorosan tartottam, úgy döntöttem, hogy kipróbálok valami mást. Elkezdtem beszélni a tapasztalatairól. Mondtam neki, hogy megértem, milyen érzés az, amit éppen átérez. Elgondolkodtam, milyen fájdalmas lehetett, hogy szüksége volt rám, és nem tudta, hol vagyok. Megnyugtattam, hogy most ott vagyok vele, és nem baj, ha szomorú. Bátorítottam, hogy engedje el, és azt mondtam neki, hogy addig ülök vele, amíg szüksége van rá” – zárta történetét a szerző. 

„Ahogy elmondtam neki ezeket a dolgokat, megváltozott a sírása. Légzése lelassult, nagyot sóhajtott, majd belebújt a vállamba, végül elaludt”

– fűzte hozzá Ezrin, azt is kiemelve, hogy már a legkisebb korban is működött mindez a gyermekénél.