női düh ereje harag férfi

„Ahogy a legtöbb ember, én is a saját buborékomban felnőve ismerkedtem meg a düh természetével. A körülöttem élő emberek viselkedéséből vontam le következtetéseimet, érdeklődve figyeltem, ők miképp fejezik ki ezt az érzésüket, és hogyan reagálnak akkor, mikor a másik épp tombol. Arról viszont nincs emlékem, hogy a szüleim valaha is beszéltek volna nekem a haragról. Szomorúságról igen. Irigységről, szorongásról, bűntudatról is volt szó. De a dühről semmi. Kiderült, hogy a lányoknál ez így szokás” –meséli  Soraya Chemaly, író-aktivista, aki Rage Becomes Her című könyvében részletezi a női düh érzetének és társadalmi elfogadottságának vetületeit.

A düh elfojtása

Chemaly nagyon érdekes dologra hívja fel a figyelmet. Azt állítja, hogy a nők dühét általánosságban véve elítéli kultúránk, kivéve azokat a helyzeteket, melyekben a düh éppenséggel megerősíti a sztereotip státuszt. Ez azt jelenti, hogy a nőknek bizonyos helyzetekben szabad dühösnek lenniünk, igaz, nem a saját érdekükben. Ha egy nő például anyaként vagy tanárként mérges, akkor azt tiszteletben tartják, érzelmeit megértik, elfogadják, hiszen a gyermekek számára ez erőként, szigorként nyilvánul meg. Ha azonban a nő átlépi a határt, és a férfiak terepén fejezi ki dühét – például a politikában vagy akár a munkahelyen –, akkor abból az esetek többségében hátránya származik.

Ha valakit dühös nőnek tartanak, olykor csak azért, mert hangosan érvényre juttatja gondolatait, akkor az könnyen összemosódik a „túl érzékeny”, „szenvedélyes” vagy akár a „hisztérikus” jelzőkkel. Az ilyen jellegű megnyilvánulás után a női munkatárs gyakran végzi a „nem elég profi”, „nem elég tárgyilagos” skatulyában. Ezen okoknál fogva az elfojtás egy hatékonyabb útnak tűnhet. Ezzel szemben a férfiak életében nincs ilyen jellegű vékony jég, számukra a düh kifejezésre juttatása nemcsak a védelem eszköze, de az irányításé is.

Chemaly meglátása, hogy a fiúk ugyan korán tanulnak a haragról és annak kontrollálásáról, használatáról, viszont sokkal kevesebb ismeretre számíthatnak a többi érzésükkel kapcsolatban. Ez különböző módon hátráltathatja őket életük során. Mivel a kultúránk szerint a férfiasság nem összeegyeztethető az empátiával és a sebezhetőséggel, érzelmi alternatíváik gyakran a visszahúzódásra, elfojtásra vagy a düh agresszív kifejezésére korlátozódnak.

„A harag olyan, mint a víz. Nem számít, milyen elszántan próbálja valaki feltartóztatni, elterelni vagy tagadni, a harag utat talál magának, általában a legkisebb ellenállás irányába. A feldolgozatlan, testünkben lappangó düh átjárja a viselkedésünk vetületeit, de lecsapódik a külsőnkön, a testünkön, az étkezési szokásainkon és a kapcsolatainkon, táplálja az alacsony önbecsülést, a szorongást, a depressziót, az önkárosítást és a testi betegségeket. Az ártalmak azonban nem csak fizikaiak. A haragról alkotott nemi alapú elképzeléseink miatt megkérdőjelezzük a saját valóságunkat, kétségbe vonjuk érzéseinket, félretesszük szükségleteinket, és lemondunk saját elveinkről is akár." – írja Chemaly.

Hogyan álljunk ki magukért anélkül, hogy keserűnek tűnnénk

Először is merjük nevén nevezni azt, amit érzünk.  A haragunk nemcsak jogos, hanem a megoldás aktív része is. Ne minimalizáljuk az érzéseink intenzitását, ne mondjuk azt, hogy frusztráltak vagyunk, türelmetlenek vagy ingerültek, pláne ne hivatkozzunk a ciklusunkra, ha épp semmi köze hozzá. A harag általában arról szól, hogy merünk nemet mondani. 

Michele Farris, amerikai dühmenedzsmenttel foglalkozó terapeuta gondolatát is érdemes észben tartani:

A düh kifejezése és a meghallgatás követelése során derül ki mások számára, hogy képesek vagyunk kapcsolatba lépni a körülöttünk lévő világgal, és alakítani azt. Hangosan kimondva az, hogy „dühös vagyok", el kell, hogy vezessen minket a másik figyelméhez. Amikor egy lány vagy nő dühös, valójában azt juttatja kifejezésre: „Amit érzek, gondolok és mondok, az számít."