A házasság intézménye az utóbbi évtizedekben folyamatos átalakulásban van. A legfrissebb statisztikák szerint a válások megszaporodásának következtében napjainkban a mozaikcsaládok száma gyorsan növekszik, habár annak bonyolult szerkezetükről és szabályrendszerükről társadalmi szinten is keveset tudunk. A hagyományos családmodell ugyan egyre irreálisabbnak tűnik, mégis ennek a rendszereknek a működési sémáival vagyunk a leginkább tisztában. A gond pedig, hogy egy mozaikcsalád menedzseléséhez ez ritkán bizonyul elégséges ismeretnek.
Miután nincs egy társadalmi elképzelés vagy előírás a patchworkcsaládok harmonikus működéséről, beleértve a különböző egybeolvadások variációit, a konfliktusok meglepően gyakoriak, és olykor megoldhatatlannak tűnnek. Hogy egy új felállásban ki kicsoda, és kinek milyen szerep jut, arról a partnereknek mindenképp beszélniük kell, mert a köztük lévő szerelem kevés lesz egy új, harmonikus dinamika kialakításához. Ez a modell már jóval több szereplős, és olyan élményeket, kapcsolatokat és szerepeket hoz magával, amelyek nem törölhetők ki csak úgy. A résztvevőknek pedig tudniuk kell ezzel megbirkózni.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A változás veszteségélménnyel is jár
Amikor először kötjük össze az életünket valakivel, általában komolyak a szándékaink. Valóban úgy gondoljuk, hogy holtomiglan-holtáiglan, hogy a mi szerelmünk megingathatatlan és örök lesz. Így hát amikor válásra (vagy egyéb elszakadásra) kerül sor, mindkét félnek van mit meggyászolnia, ennek a folyamatnak pedig ritkán vagyunk kellően tudatában.
Amikor két család összeáll, tudnunk kell, hogy a felek hol tartanak a változás feldolgozásában, mert maga a szerelem nem oldja meg ezt. A múltunk nem törölhető ki. Nem kezdhetünk új életet úgy, mintha az előző meg sem történt volna, hiszen az csak a tagadásba és az állandó menekülésbe vezetne. Talán az egyik legnehezebb feladat egy mozaikcsalád összehangolásában, hogy megtanuljuk értékelni a magunk és a másik fél múltját. Hogy ne megszabadulni akarjunk tőle, hanem inkább megérteni, és a segítségével kialakítani egy új rendszert.
A legalapvetőbb teendő ehhez a nyílt és őszinte kommunikáció. Megosztani a másikkal a volt kapcsolatunkra vonatkozó gondolatainkat, érzéseinket és esetleges kérdéseinket, valamint számára is lehetőséget adni minderre. A konfliktusok, a féltékenység, a sértődöttség és a tekintélykeresés sok esetben utal a veszteség feldolgozatlanságára. Az új rendszer harmonikus kialakításának viszont alapfeltétele kell, hogy legyen az eredményes gyász. A sikeres közös életet a múltunk feltárása és a jövőre vonatkozó igényeink tisztázása fogja megalapozni.
A gyerek szeretetét és tiszteletét nem lehet sürgetni!
A mozaikcsaládok konfliktusainak leggyakoribb tárgya általában a gyereknevelés. A korábban fontosnak tartott értékek és szabályok ütközhetnek, az addigi szerepek pedig nemcsak felcserélődnek, de bonyolódnak is. Kritikus kérdés például, hogy az egyik fél beleszólhat-e a másik fél gyerekének nevelésébe, csakúgy, mint az, hogy a saját gyerek és az új partner konfliktusa között ki mellé áll szülő. Ezekről sajnos ritkán esik szó idejekorán.
Kezdetben persze sokszor a gyerekek is nyitottabbak (főleg a kicsik) az új partner felé, így tehát fel sem merül a kérdés. Amíg átmenetinek, csupán barátságnak tűnik, amíg egyértelmű, hogy egy külső szereplőről van szó, aki kívül marad a család belső ügyeinek határvonalán, addig a gyerekek is oldottabbak. Az átalakulás azonban elbizonytalanítja őket, és sok esetben hirtelen taszítást generál, ami nyilván az újdonsült családtagnak is rosszulesik. Felnőttként azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyerekek tiszteletét és szeretetét nem lehet kierőszakolni, csakis kiérdemelni. Nem az ő döntésük az újraszerveződés és a szabályok felállítása, így nem elvárható tőlük, hogy egyből családtagként tekintsenek az új résztvevőkre. Kellő érzelmi, szociális és személyiségbeli érettségre van szükség ahhoz, hogy ezt felnőttként az ember türelmesen és nyugodtan tudja kezelni. Senki nem szeret kitaszított lenni, és amikor a szerelmünk is a gyerek mellé áll egy konfliktushelyzetben, könnyű nekünk is kétségbeesni, felháborodni és dühöngeni. A beavatáshoz azonban arról kell tanúbizonyságot tennünk, hogy érett felnőttek vagyunk, vagyis érzelmileg kiegyensúlyozottak, nyugodtak, akikre lehet támaszkodni (akár az utálat mellett is).
Ehhez rengeteg türelemre van szükség, megértésre és őszinte, értő kommunikációra.
A változás mindenkit megvisel. Van, akit előbb, van, akit később. Van, akinek hosszabb időbe telik megbarátkozni vele, van, akinek rövidebb is elég. Aki egy jól működő mozaikcsaládot akar létrehozni, komoly érzelmi töltöttségre és támogatásra szorul, hogy meg tudjon birkózni az ezzel járó nehézségekkel. A kommunikációra ezért is van olyan nagy szükség. Egymás szükségleteiről, vágyairól, gondolatairól és kérdéseiről beszélgetnünk kell, és lehetőleg már előre. A bonyolult szerepek összeegyeztetésére, valamint a cenzúrázatlan gondolataink kifejezésére pedig akár szakember segítségét is igénybe vehetjük, mert ez a feladat igenis nehéz. Konfliktushelyzetben könnyű a másik felet és a gyerekeket hibáztatni, de nekünk kell lenni az érett felnőtteknek. A gyerekek csak tünethordozók, sosem ők a probléma valódi okozói. Nekik idő kell, elfogadás és kiszámíthatóság, amelyet elsősorban a saját szüleiktől kell érezniük. Az irántunk érzett tiszteletet a mi tiszteletünk fogja megalapozni. A kérdés, hajlandók és felkészültek vagyunk-e erre kellő energiát szánni.
