interjú nemi szerepek pszichológia szél dávid

Ha jól tudom, múlt hétvégén a határ menti falvakba látogattál el, adományokat juttattál el a menekülteknek. Milyen volt ez a tapasztalat?

Negyed 7-kor indultam itthonról, este 11-re értem haza, 800 km-t vezettem szombaton. Nem egyedül mentem, Herczeg Zsolt rádiós tudósító (aki mellesleg a Büfik és bukások című blog és könyvek szerzője is) szervezett egy kis csapatot. Hat határ menti településre vittünk gyógyszereket, gyerekruhákat, takarókat, higiéniai termékeket, tartós élelmiszert. Zsolt előre egyeztetett a polgármesterekkel, mire van szükségük. Kis falvak polgármestereit kerestük meg, olyanokat, akikhez esetleg kevesebb adomány jut. Bepakoltuk az adományokat a raktárba, utána lehetett volna találkozni a menekültekkel, megnézni, hogyan élnek. Ezt kihagytam, nem akartam, hogy lássák, kik adják az adományokat, és nem akartam őket megzavarni sem. Azt tehát nem láttam, hogy a menekültek hogy vannak, de azt igen, hogy nagyon nagy szükség van az adományokra. Sok emberen észrevehető, hogy szeretnének tenni valamit, talán olyanok is megmozdulnak, akik korábban ezt nem tették. Nekünk elképzelhetetlen, hogy milyen lehet otthagyni egy életet, nem is egyik napról a másikra, hanem egyik óráról a másikra.

A mostani helyzetben sokan tapasztalnak szorongást a jövővel kapcsolatban. Hogyan tudunk védekezni ellene?

A klímaszorongás kapcsán mondta Kőváry Zoltán kollégám, de a háborútól való szorongással kapcsolatban is érvényesnek gondolom, hogy most már az a fura, aki nem szorong. Nem kötelező szorongani, de eléggé természetes, ha valaki most szorong. Nincs arról tudásunk, hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben, amikor egy nagyhatalom megtámad egy velünk szomszédos országot. Nem mondhatjuk azt, hogy „messze van”, mert nincs messze. Abban nagy a szórás, hogy ez mennyire határozza meg a mindennapjainkat. Aki Uszkán él – ez egy kis szatmári falu a határ mentén, ahol nem mehetnek fel a töltésre, mert azt már figyelik hőkamerával a szomszédból –, annak jobban, mint aki Sopronban vagy Budapesten lakik. A háború nagyon könnyen tematizálja a mindennapjainkat, az újságok címlapjait, de egy család például megbeszélheti, hogy vacsora közben nem erről fognak beszélgetni. Fontos a tájékozódás, de egy ponton túl a hírfogyasztás kontraproduktív, hiszen nem fogom jobban megérteni, hogy mi történik. Nem szükséges az sem, hogy mindennap megnézzek egy sor bombázós videót, mert nem ettől leszek érzékenyebb. Ha segíteni szeretnék, meg kell találni ennek a formáját, mindenki a saját határaihoz igazodjon. Nem kell mindenkinek egy családot befogadni, csak annyival segítsen, amennyit elbír. Anyagilag, érzelmileg. Ha az a határa, hogy küld 1000 Ft-ot egy segélyszervezetnek, az is rendben van. Ha az, hogy nem árt, akkor már az is jó, hogy visszafogja magát és nem kommentel.

Az elmúlt két év megterhelő volt a szülők, különösen az anyák számára. Erre jön most a háború pszichés terhelése.

A Covid két évig tartott, illetve még most is tart. Az első hullám hirtelen jött, nem igazán számítottunk rá. Nagyon hirtelen, nagyon drasztikusan kellett alkalmazkodnunk, és nagyon fegyelmezett is volt mindenki. Ha eltöröm a lábam, és fekvőgipszet kapok, akkor elfogadom, hogy ez van, és tényleg fekszem. Kibekkelem, mert tudom, hogy vége lesz. Ezt hívjuk akcidentális krízisnek. A kamaszkor, amikor átalakul a testem, a lelkem, az attitűdöm, egy normatív krízis. Átalakul az életem, és más megoldási módokat kell találnom. Olyan megoldást, ami korábban nem állt rendelkezésemre. A második és a többi hullámban a koronavírus az életünk részévé vált, normatív krízissé alakult át. Megtanultunk vele együtt élni, alkalmazkodni. Tehát nem az történt, hogy volt kétévnyi egységes horror, és arra még rájött a háború, hanem volt kétévnyi, különböző intenzitású nehézség. Vírusszempontból az elmúlt egy-két hónap pedig már egész könnyű volt. A háború most ismét akcidentális krízis. Megint nem tudjuk, mire számítsunk, mi a helyes magatartás, épp ezért várjuk és olvassuk kényszeresen a híreket. A Covid hamar elérte Magyarországot, azt hiszem, azt remélem, a háború közvetlenül nem fogja. Sem most, sem később. Közvetve viszont itt van, és még itt is lesz egy darabig, sajnos ehhez is alkalmazkodnunk kell majd. Akár anyák, akár apák vagyunk. És fontos, hogy megnyugtató, biztonságot adó válaszaink legyenek a gyerekeink (és persze saját magunk) számára. Ahogy a Covid kapcsán is erre volt szükség.

A koronavírus első hulláma alatt több tanulmány is született arról, hogy a járványhelyzet konzerválta a nemi sztereotípiákat: a háztartás, a gyerekek online oktatása, az otthon rendben tartása továbbra is a nőkre hárult, miközben a férfiak még mindig inkább „segítettek”, semmint „részt vettek” az otthoni feladatokban. Aki követ téged, tudja, hogy nálatok ez másképp van. Ez tudatos döntés eredménye?

A döntést mindig meg kell hozni, akkor is, ha a sztereotipikus nemi szerepeket választjuk, és akkor is, ha nem. Egyszer egy barátnőmmel külföldön voltam, és ő kifakadt, hogy miért van minden úgy, ahogy én akarom. Nem tűnt fel, és nem is tudom, hogy tényleg úgy volt-e, de ez a mondat megmaradt. Lehet, hogy nagyobb hatással volt rám, mint gondoltam. Valahogy úgy alakult, hogy a kapcsolataimban viszonylag kiegyenlítettek voltak a nemi szerepek. Nem is működhetett volna másképp, nem tudtam volna például mindig én fizetni a moziban, mert akkor egy idő után nem mentünk volna moziba. Főzni meg mindig szerettem, most is én főzök többször. Egyébként a szüleim klasszikusabb nemi szerepfelfogás mentén éltek, az, hogy nálunk nem így alakult, folyamatos – tudatos és tudattalan – egyeztetések eredménye. Nekünk így jó. Biztos benne van ebben az is, hogy pszichológiát tanultam. Az egymásra figyelés és az, hogy nem sztereotípiák mentén gondolkodunk, benne volt a szocializációmban. De nem szeretnék glóriát sem a fejem fölé, az első gyerekünkkel a feleségem maradt otthon másfél évig. Ekkor én pedagógus munkakörben dolgoztam, tehát nem reggel 8-tól este 6-ig, hanem hol délelőtt, hol délután. A szakvéleményeket pedig meg lehetett írni bármikor. Amikor a második gyerekünket vállaltuk, arra gondoltunk mindketten, hogy miért ne maradhatnék én otthon. A feleségem szerette a munkáját, nem akart kiesni hosszú időre, én pedig szívesen maradtam volna otthon. Tehát egy döntés volt, de a szerencsés körülmények is közrejátszottak. Mivel mindketten ugyanannyit kerestünk, nem befolyásolt bennünket, hogy kinek a fizetése esik ki. Nem kellett a társadalom szikrázó szemeivel sem találkoznunk, hogy milyen anya az ilyen, aki visszamegy dolgozni? Milyen férfi az ilyen, aki otthon marad? Bár azt megkérdezték tőlem, hogy mi lesz, ha meggondolom magam, vagy nem fogok-e unatkozni… ilyen kérdéseket egy nőnek sosem tesznek fel. De nem bizonytalanodtam el, inkább próbáltam nem elröhögni magam.

Nagyon rokonszenves ez a hozzáállás, de ha lehetek egy kicsit személyes, nálunk a férjem mondogatja, hogy szeretné, ha nem mindig neki kellene vezetni. Én azt mondogatom, hogy szeretném, ha nem mindig nekem kellene főzni. Csak az a probléma, hogy én vezetni nem tudok, ő meg főzni.

Nálunk én vezetek többet és én is főzök többet. Az a szomorú helyzet, hogy egy család és egy háztartás körül több a sztereotipikusan női feladat. A konyhát naponta többször kell rendbe tenni, de egy izzót csak viszonylag ritkán kell kicserélni. A mai ledes izzókat pláne. Szóval nem arról van szó, hogy mindkét félnek nyitnia kell a másik feladatai felé, mert „férfifeladat” alig van. Ettől függetlenül az emancipáció kétirányú és kölcsönös folyamat, és persze nem kell mindent mindig patikamérlegen kimérni.

Az anyáknak rengeteg elvárással kell szembesülniük a gyerekneveléssel kapcsolatban. Az apák felé is vannak ilyenek?

A kettős mérce nagyon erősen jelen van az életünkben még mindig. Ha egy anyuka tolja a babakocsit, és közben mobilozik, azt megszólják. Ha egy apuka teszi ugyanezt, senki nem teszi szóvá. Ha egy apuka munkába menet a kocsiban megpuszilja a gyerekét, ő egy bevonódó apuka, ha egy anyuka teszi ugyanezt, ő egy dolgozó anyuka. Nagyon másként ítéljük meg tehát az anyákat és az apákat, és ez nincs rendben. De fordítva sincsen rendben: ne gondolja egy apuka, hogy ő már olyan nagyon bevonódott a család életébe, ha épp csak kipuszil a kocsiból egyet. És ne gondolja magát szar anyának az, aki néha a Mekiből visz haza vacsorát. Ha anyukánál zokog a gyerek, akkor ő egy rossz anya, ha egy apukánál, akkor azt gondoljuk, hogy „jaj, szegény apuka”. Amikor én vittem babakocsival a lányunkat villamoson, nagyon sokszor felajánlották, hogy segítenek. A feleségem többször panaszkodott, hogy meg se kérdezik, pedig látják, hogy ott küszködik a húszkilós babakocsival. Nagyon sok anya érzi azt, hogy nem tud elég jó lenni, az apákkal viszont sokkal megengedőbb a társadalom. Ezt személyesen is tapasztalom: ugyan nők milliói írnak blogot a szülőségről, de ha egy férfi – én – kezd blogolni, akkor az sokkal fontosabb lesz. Pedig nincs semmi különös abban, hogy otthon maradtam, vagy abban, hogy tudok főzni. Ezek nem különleges erények. A gyereknevelésben sincs semmi olyasmi, amit csak egy nő tudna megcsinálni, a szülést és a szoptatást kivéve. Nem találtam fel semmit, egyszerűen csak jelen akarok lenni a családunk életében. Nem az a célom, hogy menővé tegyem az apaságot, hanem az, hogy természetessé.