Persze senkit sem akarok vádolni, sem mentegetni. Aki egynél több gyereket nevel, pontosan tudja, milyen verekedésekre képesek a gyerekek egymás közt: még tanítani sem kell nekik. Ez viszont nem jelenti azt, hogy hagynunk is kéne, hogy fojtogassák, rugdossák egymást, akár otthon, akár az oviban, vagy később az iskolában.
Csakhogy míg arra szülőként van befolyásunk, mi történik a gyerekszobában, addig a közösségbe járás azt is jelenti, hogy nem tudjuk megvédeni a gyereket másoktól. Az ovi még hagyján, ott általában odafigyelnek a kicsikre, és szétválasztják őket. Emiatt aztán az erőszak arra az időre szorul, amikor a délutánra elfáradt óvónők és dajkák kiengedik az udvarra az energiával teli csemetéket, és távolabb lehet kerülni a figyelő szemektől. Jó esetben van egy-egy „árulkodósnak” bélyegzett ovis, aki szól a felnőtteknek, ha azt látja, hogy bántanak valakit. De ő is gyakran csak megaláztatást kap, olykor a felnőttektől is.
Hétévesen már verik a gyereket az iskolában
Mi az ovit egész jól megúsztuk, a lányom senkinek sem volt túlzottan a bögyében. Viszont nem is tanulta meg megvédeni magát. Így érkezett el az iskola, ahol az első osztály sokkja mellé kaptak egy lebukott kislányt, aki szeretett körzőt vágni a padtársa combjába. Pár hónap elteltével mindenki rájött, hogy itt bizony nincs olyan szintű felügyelet, mint korábban volt, így aztán mindenkinek ki kellett fejlesztenie az önvédelmi technikáit – immár nemcsak a kortársaik, de a nagyobbak ellen is.
Na de ki a hibás?
A mi tapasztalataink szerint a tanítók, tanárok iszonyatosan túlterheltek. Sem idejük, sem energiájuk az állandó ellenőrzésre, így a gyerekekre bízzák, hogy oldják meg a konfliktusaikat. Ami időnként sikerül is, ám minden osztályban megvan az a pár bántalmazó, aki ellen szinte lehetetlen védekezni. Nem hallgat a szép szóra, de ha már itt tartunk, a csúnyára sem. Üt-vág mindenkit, kegyetlenkedik, beszól, a másik halálát kívánja. Mit tehet ilyenkor a szülő? Én először a tanítóknak jeleztem, hogy a gyerekemnek mindennap kirúgják a lábát, ököllel ütik, és labdákkal dobálják fejbe (szemüveges). Elismerték, hogy az adott gyerek problémás, tudnak róla, igyekeznek megfegyelmezni – nem sok sikerrel. Na ekkor írtam üzenetet a fiú édesanyjának.
Az én gyerekem veri saját magát
Itt jegyzem meg, iszonyatos higgadtságra van szükségünk szülőként, hogy ne idegből menjünk neki a gyereknek vagy a szüleinek. Nekünk kell megmutatnunk, hogy egy konfliktust erőszak és hőzöngés nélkül is meg lehet oldani. Hogy igenis el kell számolni tízig, nagy levegőket venni, gondolkodni, és aztán fogalmazni. Ha a gyerekünk azt látja, hogy faltörő kosként viselkedünk dühünkben, ő is ezt a módszert használja majd. Ez itt tehát egy nagyon fontos pillanat: meghallgatni a panaszait, kiadni a dühünket ártalmatlan módon, ki is fejezve a gyerek felé, hogy igen, most baromira mérges vagyok arra a gyerekre meg a szüleire, de megvárom, míg ez elcsitul, és addig nem csinálok semmit.
Amint ez megvolt, tényleg sikerült egy kedves hangú tájékoztató levelet írni az említett anyukának, ami nem a vádaskodásra, hanem a megoldásra fókuszált. Csakhogy nem leltem ebben partnerre. Az anyuka szerint ugyanis pont fordítva van minden: az én gyerekem veri az övét (majd ezek szerint önmagát is). A nagybetűvel írt személyes névmásokkal megfogalmazott, dicsfény övezte gyermek soha semmi rosszat nem csinál, így biztos, hogy teljesen igazságtalanul kapja a sok osztályfőnökit, vagy küldik fel az igazgatóhoz. Az én lányom is csak beállt a sorba. End of story. Most győzzek meg egy elvakult anyukát, hogy tanúim vannak rá, hogy a fia veri a lányomat? Nem fog menni.
Az önvédelmi tanfolyam sokat segített
Teltek a hónapok, az évek, a gyerekek egyre nagyobbak. Azaz nagyobbat tudnak ütni is. Nem sikerült azóta sem megoldani, hogy a bántalmazás abbamaradjon. Pedig aztán dolgoztunk rajta sokat, pszichológiai módszerektől kezdve a kerülésig – közben azon nevetve keserűen, hogy csakis mi keressük a megoldást, időt-pénzt nem kímélve, a másik fél meg szabadon garázdálkodik. Az iskolaváltás nem merült fel, mert ahogy körbekérdeztem, kiderült, hogy szinte minden osztályban van minimum egy erőszakos gyerek. Végül az hozta el a megoldást, hogy a gyereket elküldtük önvédelmi táborba. Ott megtanulta, hogyan tudja megvédeni magát a különböző helyzetekben, mit csináljon, ha megrúgják, mit, ha arcon ütnék. Le kellett győznie azt a – részben belé nevelt, részben belőle fakadó – ellenérzést, hogy megütni vagy csak megszorítani valakit rosszaság. Ugyanakkor azt is az eszébe vésték, hogy a védekezés nem egyenlő a támadással, és a megszerzett tudás csakis arra való, hogy el tudja kerülni a bántalmazást – nem arra, hogy ő kezdje azt el. Ez is egy nagyon fontos lecke, amit a minőségi önvédelmi oktatók már az első órán elmagyaráznak.
A védekezés nem egyenlő az agresszióval
Jött a tanévkezdés, mi pedig elkezdtünk védekezni. S láss csodát, bejött. Még most is történnek támadások, de sokkal kevesebb és gyengébb. A bántalmazó fiú ugyanis meglepetten tapasztalta, hogy sírás és panaszkodás helyett izommunkával találja szembe magát. Még a mai napig iszonyúan sajnálom, hogy csak ez működött, de azt sem hagyhattuk, hogy az iskola az erőszak helyszíne legyen. S ne legyenek kétségeink, minél fáradtabbak a tanárok, minél több erőszakos viselkedést látnak otthon a gyerekek, minél inkább csökken a lassan gyerekmegőrzővé aljasuló iskolák nevelő szerepe, annál több lesz a verekedés.
