Kevés rosszabb érzést élünk át szülőként, mint amikor a gyerekünk könnyes szemmel, vagy akár üvöltve a fejünkhöz vágja, hogy utállak! Egy pillanat alatt kérdőjeleződik meg minden, hacsak nem érted meg, ez a szó gyereknyelven valójában mit jelent.
Szülőként szeretjük a gyerekünket. Ideális esetben már onnantól, hogy megfogant, mindenünket odaadnánk – és oda is adjuk – érte. Vigyázzuk az álmát, aggódunk érte, örömmel figyeljük, ahogy fejlődik, járni, beszélni kezd. Visszajelzéseket egész kis korától kapunk tőle: örül nekünk, ránk mosolyog, megölel, ezerféle módon nyilvánítja ki ő is a szeretetét. Épp ezért ér pofonként, amikor jellemzően a kétéves kor körül érkező dackorszakkal már negatív jelzőket is kapunk, és jönnek az olyan szavak, mint az utállak vagy a gyűlöllek.
Először is fontos tudatosítani, hogy a gyerek ilyenkor nem minket minősít. Hajlamosak vagyunk a negatív jelzőket – érkezzenek azok bárkitől – magunkra venni, hiszen félünk attól, hogy rosszul csináljuk, nem nevelünk elég jól. Meri Wallace családterapeuta szerint ilyenkor a régi elutasítottságérzésünk köszönhet vissza a saját gyerekkorunkból. Az, amit akkor éreztünk, amikor valamit elrontottuk, vagy úgy véltük, nem vagyunk szerethetők, s velük érkezik a szomorúság és a harag. Ezzel viszont nem szaladhatunk az anyukánkhoz, nekünk kell megbirkóznunk vele, ugyanis már mi vagyunk a szülők, a felnőttek. Persze visszaadhatjuk rögtön, amit kaptunk, és megmondhatjuk a gyereknek, hogy én sem szeretlek téged, csakhogy ennél létezik egy sor érettebb és jobb reakció.
Ez persze nem jelenti azt, hogy el kéne kendőznünk a rossz érzéseinket. Amikor a gyerekünk éppen hisztizik és közli, hogy bárcsak más lenne az anyukája vagy apukája, elszomorodunk, még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy ez a kijelentés nem nekünk szól, hanem az adott helyzetnek. A gyerek pillanatnyi állapotának megmutatkozása, semmi több, azaz az Utállak! valójában azt jelenti, hogy Utálom ezt a helyzetet! vagy azt, hogy Mérges vagyok rád! Ettől persze még fáj, és ezt lehet is neki jelezni. Csak nem mindegy, hogyan. A sértődés, fenyegetés, szidalmazás, fenyítés helyett egyszerűen elmondhatjuk a gyereknek, hogy ez most rosszul esett.
Ugyanakkor vigyázzunk, mert ha túl komolyan vesszük a hallottakat és elkezdjük a kicsit arról faggatni, miért nem szeret, olyan felelősséget tehetünk a nyakába, amire semmi szükség. A gyerek éppen dühös. Vagy dackorszakában minden sejtje az önállósodás felé hajtja. Nem elég fejlett ahhoz, hogy elmondja: Nagyon bánt, hogy nem engeded, hogy játsszak a konyhakéssel, pedig szerintem végtelenül izgalmas, ezért most nagyon csalódott vagyok. Ehelyett az üvölti: Gyűlöllek! Fel sem fogja, mit jelenthetnek pontosan a szavai, mert azt az opciót, miszerint valóban a szíve mélyéből ki nem állhatja a szüleit, nem ismeri. Még bántalmazott, borzalmas helyzeteket megélő gyerekek sem merik vállalni a gondozóik felé érzett haragjukat, kis korukban legalábbis nagyon ritkán.
A beszéd hatalom: éljünk vele jól
Az óvodáskortól elhangzó, szülőknek szóló szidalmazások is inkább arról szólnak, hogy a gyerek megérzi, milyen hatalma van a szavainak. Talált egy újabb eszközt, amellyel kifejezheti magát, amivel hatást vált ki a környezetéből. Meg kell tanulnia élni ezzel a hatalommal, de addig is időnként visszaél vele. Ez a fejlődés része. A beszéd pedig a mi kezünkben is ekkora fegyver. Nagyon is számít, hogyan reagálunk. Megfelelően érett reakció lehet az, hogy a gyerek érzelmeit tükrözzük vissza, azaz a Gyűlöllek!-re azt feleljük, hogy Látom, hogy nagyon dühös vagy. Segítünk a gyerekünknek kapcsolatba lépni a saját érzelmeivel, ahelyett, hogy személyes támadásnak vennénk azt, amit mond. Sőt azt is elmondhatjuk neki, hogy ha legközelebb mérges valamiért, ossza meg velünk, azaz mondja, hogy Mérges vagyok!, és mi segítünk neki. Arról is beszélgethetünk vele, hogy az erős indulatszavak másokban milyen érzéseket válthatnak ki. Azaz megkérdezzük a középsőstől, ő hogy szokta érezni magát, amikor valaki rá mond csúnyát. Ezzel fejlesztjük az empátiáját, azaz máris a javunkra – és persze az ő javára – fordítottuk a helyzetet.
Ne vegyük személyeskedésnek!
Szülőként az a feladatunk, hogy megmutassuk a gyereknek: az érzelmei elfogadhatók, nem kell szégyellnie magát miattuk. Úgy húzzunk határokat, hogy nem sértjük a gyerekünk önbecsülését. Épp ezért olyan fontos, hogy ne büntessük azért, amiért haragot érez éppen, de ne is tűrjük szótlanul, hogy szidalmazzon. Ha lekicsinyeljük az érzéseit – Dehogy utálsz! – az éppúgy tovább fokozhatja a rossz érzéseit, mint ha úgy válaszolunk, hogy De én szeretlek. Tükrözzük inkább vissza a gyerek érzelmeit, adjunk nekik nevet, és határozzuk meg az időtartamot is, azaz mondjuk ki: Most éppen dühös vagy. Ha megvan az ok, miért – mert megtiltottam, hogy játssz a konyhakéssel –, azt is érdemes megnevezni. Ha épp ez nem megy, mert rossz napunk van, és mi is csak dühöt, elkeseredettséget érzünk, akkor rendben van, ha kivonjunk magunkat a szituációból és időt kérünk. Pont azért, hogy kontrolláljuk a saját negatív érzéseinket és – nem mellesleg – ezzel példát mutassunk.
Amikor az iskolás gyerek kiabálja, hogy utál
Dr. Becky Bailey fejlesztőpszichológus arra a helyzetre is ad megoldási javaslatot, amikor az utálat később jelentkezik. Iskoláskorú gyerek már több mondatban, egész hosszan tudja taglalni, miért utál minket éppen, ezeket is érdemes lefordítani egy olyan nyelvre, ami konkrét helyzetekre és érzelmekre, okokra vonatkozik. Azaz: Úgy látom, épp nagyon dühös vagy amiatt, mert le kell feküdnöd aludni, én pedig nem engedlek tovább számítógépezni. Igen, ez így volt a múlt héten is. Látom, hogy nagyon szeretnél tovább fennmaradni. Nehéz úgy ágyba bújni, ha közben azt érzed, rajtad kívül mindegyik barátod tovább maradhat fent.
Tehát vitázás helyett próbáljunk végig fordítani, majd ajánljunk fel magyarázatot és valamiféle kompromisszumot. Azaz: Azért kell időben elaludnod, hogy másnap kipihenten ébredj és nagyra nőj, egészséges legyél. Elalvás előtt belekezdhetnénk abba az új könyvbe, szeretnél te olvasni belőle egy fél órát, vagy olvassam én? Ha szerencsénk van, a gyerek rábök valamelyik lehetőségre és kissé megnyugszik. Ha nincs, és elég nagy, illetve okos, akkor tovább kiabál, immár azzal vádolva, hogy ócska pszichológiai hadviselést folytatunk ellene. Ekkor már valószínűleg a kiskamaszkor vizein hajózunk, amikor a legjobb tanács gyakran csak annyi, hogy kapaszkodj!
