A fegyelmezés 3 fázisa – így kommunikálj a gyerekkel a korának megfelelően

Megfelelő kereteket szabni a gyerekeinknek nem mindig egyszerű. Nem szeretnénk őket se túlkorlátozni, hogy aztán ezzel a megközelítéssel ellökjük őket magunktól, se pedig teljes szabadságot adni nekik, amiben valójában csak elveszni lesznek képesek. Az arany középút megtalálása azonban rendszerint bonyolult, hiszen sokszor – a gyerekünk apró jelzései helyett – leginkább a saját gyerekkori tapasztalataink vannak ránk hatással, ráadásul a gyerek folyamatos fejlődésének köszönhetően állandó felülvizsgálatot is kívánnak a már felállított szabályok. Vagyis a keretek meghatározása sosem válik befejezett feladattá. Kim John Payne, a Melegszívű fegyelmezés írója úgy fogalmaz, hogy nem falakat akarunk építeni, amelyek mozdulatlanok maradnak és elszigetelnek, hanem határokat, amelyek biztonságot teremtenek, és szükség esetén mindig módosíthatók maradnak.

A kereteket szabályok alkotják, amelyeknek a betartása fegyelmet igényel minden korosztálytól. Bizonyos szabályok betartása azonban nem egyszerű. Minél kisebb egy gyerek, annál impulzívabbak a megmozdulásai, és annál kevésbé tudja szabályozni őket még akkor is, ha úgy érezzük, pontosan tudja, hogy mit ellenzünk. Ahhoz, hogy az ember szabályozni tudja saját viselkedését, belső párbeszédre van szüksége, ahol megfigyel, mérlegel és a következtetések levonását követően irányít. Ez a belső párbeszéd lassan és fokozatosan alakul ki a gyerekeknél, és ennek következtében nekünk is eltérő szerepeket kell betöltenünk ahhoz, hogy megfelelően kezeljük ezeket a fegyelmezési helyzeteket. Payne 3 fázist különböztet meg a könnyebb érthetőség érdekében, most ezeket osztjuk meg veletek is.

Kisgyermekkor – kormányzó

Nagyjából kilencéves korig a gyerekeknek még nem áll rendelkezésükre az a belső párbeszéd, amely segítené őket viselkedésük megfelelő szabályozásában. Az érzelmeik irányítják őket, amelyekkel szemben szinte tehetetlenek még akkor is, ha amúgy tisztában vannak a dolgok rendjével. Tudják, hogy nem dobáljuk a földre az ételt, hogy nem bántjuk a másikat, hogy nem firkálunk a falra, vagy hogy nem szórjuk a homokot, mégsem tudnak ellenállni a kísértésnek. Agyi fejlettségük még nem érett meg arra, hogy az ilyen erős érzelmi töltetű helyzetekben vissza tudja tartani a testet. Szülői segítségre és megértésre van szükségük.

Egész pontosan arra, hogy segítsünk az irányításban, vagyis kormányzói szerepet töltsünk be. Nekünk kell hangosan helyettesíteni azt a belső párbeszédet, amelyet a gyerek még nem tud generálni: verbalizálni a megfigyelést, a mérlegelést, a következtetést és végül az irányítást. Maradva az ételdobálás problematikájánál, Payne az alábbi példamondatokkal szemlélteti a szülő által átvállalt belső párbeszédet: „Jaj, drágám, megint a földre került az étel, pedig mindannyian tudjuk, hogy oda nem való. Biztos az a huncut kezed dobta le megint. Hmmm… mit lehetne ez ellen tenni? Ó, tudom már! Ez a tálka rizs kénytelen lesz egyelőre itt mellettem maradni.” Talán bárgyúnak tűnik elsőre, de a lényeget nagyon jól megragadja. Kisgyerekkorban abból tanulnak a gyerekek, ha mi kommunikálunk velük, s nemcsak azt fogalmazzuk meg, ami látványos volt, de azt is, ami esetleg nem, ami a gyerekben belül zajlott le. Ettől még lehet, hogy nem fog tetszeni neki a szabály, de a mi megértésünk hatással lesz az ő megértésére is, s így a konfliktusok is sokkal jobban kezelhetővé válnak.

Kiskamaszkor – kertész

Ahogy nő a gyerek, úgy lehet – és kell is – változtatni a saját kommunikációnkon. A 9–13 éves kor közötti időszak átmeneti szakasznak is mondható. Ilyenkor a gyerekeink már nem szeretik, ha úgy beszélünk velük, mint a kisbabákkal, ugyanakkor a belső párbeszédüknek még mindig sok gyakorlásra van szüksége ahhoz, hogy kellően magabiztos lehessen, s ne csak saját magát megértve tudja alkalmazni, de akár más szereplők viselkedését tekintve is.

A szülő szerepe itt leginkább egy kertészhez hasonlítható, aki folyamatosan szemléli, miként fejlődnek a kicsiny hajtások, s éppen mire van szükségük. Ekkor hol több, hol kevesebb szabadság teremti meg számukra a biztonságot, amiben mernek önállóan felfedezni, így résen kell lennünk. Mi hozunk döntést, de csakis őket meghallgatva és megértve. Kommunikációnk már a saját belső párbeszédünket hangosítja ki, ami tovább segít a gyerekünknek, hogy megértse, miért döntünk bizonyos helyzetekben úgy, ahogy. Nem kifejezetten a döntést hangsúlyozza, hanem magát az észszerű elmélkedést és gondolkodást: „ Jó… bár még nem tudom, hogyan találjunk időt a lecke megírásra. Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha mégiscsak előbb hazajönnél egy órára, és letudnád a leckét. Szerintem az ott alvás is jobb buli lesz, ha nem kell azon aggódnod, nehogy másnap bajba kerülj.” 

Kamaszkor – kalauz

A belső elemző párbeszéd gimnazista korra virágzik ki, válik magabiztosan alkalmazhatóvá, amennyiben a korábbi években is kellően meg volt alapozva a szülő segítségével. Ilyenkor már rendezettebbé válnak a gondolatok és hatékonyabbak a problémamegoldó javaslatok is, ezért egyre nagyobb teret lehet nekik engedni. A szubjektív meglátások egyre objektívebbé válnak, ám ennek érdekében nélkülözhetetlen, hogy a gyerek szabadon gyakorolhasson. Az érzelmek még ekkor is lehetnek impulzívak, de már elég egy kis emlékeztetés a belső párbeszéd alkalmazására, vagyis a saját gondolatmenetének kifejtésére, s ezzel az önszabályozás már be is kapcsol újra.

Szerepünk ekkor már inkább egy kalauzéhoz hasonlítható, aki maga is megélte ezt az időszakot, vannak bölcs tapasztalatai, ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy nem csak egy úton lehet célt érni, s nem az ő feladata meghozni a végső döntéseket. A kommunikációnk az ő gondolatai és érzései iránt érdeklődik, és az ő céljainak megvalósításában oszt csak meg javaslatokat, ítélkezés nélkül. A kamaszokat a saját útjuk érdekli, és nem a miénk. Önmagukat kell megismerniük, s erre mi csak biztathatjuk őket. Olyan kommunikációval, ami nyitott, elfogadó és mindig bizakodó.

Payne arra hívja fel a figyelmet, hogy az említett három szerepkör mindegyik életszakaszt végigkíséri, csupán azok aktuális hangsúlyossága különbözik, amit érdemes szem előtt tartani. A gyerekeink egyediek, így nem minden esetben van pont arra szükségük, amire a korosztályuknak általában, mégis elmondható, hogy általánosságban nagy segítséget és megértést jelent ez a szemlélet. Ha megtanuljuk megfigyelni a saját kommunikációnkat, s indokolt esetben megfelelően változtatni rajta, a munka meg fogja hozni a gyümölcsét. Nyugodtabban fogjuk tudni kezelni a konfliktusokat, közelebb kerülhetünk a gyerekünkhöz, végül pedig jó példával járhatunk elöl, hogy ő is megtanuljon kapcsolódni önmagához, s általa mindenki máshoz is.