Bármennyire nehéz, a titkaidat előbb-utóbb el kell mondanod a gyerekednek

Mindenkinek vannak olyan érzései, gondolatai és emlékei, amelyeket titkol a szerettei elől, hol teljesen, hol csak részleteiben. Lehet ez egy traumatikus, szégyent keltő vagy fájdalmas élmény, amelynek eltitkolásával valójában magunkat próbáljuk védeni: nem akarjuk újraélni a történteket, nem akarjuk, hogy sajnáljanak minket, és végképp nem akarjuk, hogy megváltozzon másokban a rólunk alkotott kép. Az őszinteség azonban minden kapcsolatban kulcsfontosságú: meghatározza nemcsak a másokkal, de az önmagunkkal való viszonyunkat is.

A gyerekeink pedig mindezt érzik. Nagyon is jól érzékelik, ha titkolózunk, csak azt nem értik, hogy miről és miért. Amíg kizárjuk őket, azaz érzelmileg elszigeteljük, addig magunkat pedig bezárjuk, és megakadályozzuk, hogy továbbléphessünk a múltból a jelenbe és a jövőbe.

Őszintének lenni önmagaddal

Edith Eva Eger Az ajándék című könyvében úgy fogalmaz: Az őszinteség azzal kezdődik, hogy megtanulsz önmagadnak igazat mondani. Akármilyen bagatellnek is hangzik ez a mondat, bizony sokunknak jelent kifejezett kihívást az önmagunkkal szembeni őszinteség, különösen, ha gyerekkorunk óta nem gyakoroltuk. Az ember általában már gyerekként megtanulja, hogy többet ésszel, mint érzelemmel, vagyis hogy fékezze meg, takarja el az érzéseit, és magyarázza meg magának észérvekkel, hogy minek miként kéne lennie.

Féken tartjuk a bennünk élő gyászfolyamatot, mert nem akarunk sérülékenynek és bizonytalannak mutatkozni a gyerekeink előtt. Nem valljuk be magunknak a fájdalmat, amelyet még mindig felidéz az elhanyagoló szüleink emléke, mert semmi esetre sem akarjuk újraélni. Nem valljuk be, hogy elbizonytalanodtunk a párkapcsolatunkban, mert a változástól és az esetleges egyedülléttől még jobban tartunk.

Ha azonban nem vagyunk őszinték legalább saját magunkkal, azzal börtönbe zárjuk a valódi énünket. Az érzelmek nem tűrik hosszan az elnyomást, végül mindig utat törnek maguknak: megbolygatnak minket testileg (pszichoszomatikus betegségek formájában) és/vagy lelkileg (mentális betegségek jelentkezésével). Nehéz elhinni, de az őszinteség, a titkaink beismerése és a velük való új szembesülés felszabadítja az elnyomott érzéseket, és a valódi továbblépés csakis így valósulhat meg. Ez persze az első pillanatban jobban fog fájni, de utána minden sokkal könnyebb lesz.

Őszintének lenni a gyerekkel

Védjük-e azzal a gyereket, ha elhallgatunk előle dolgokat: a háziállatunk halálát, a nagyszülőkkel való rossz viszonyunkat, a minket ért gyerek- vagy felnőttkori traumákat? A rövid válasz az, hogy nem, hiszen mindenképpen érzik, ha valami nem stimmel. Érzékelik a távolságot, az elzárkózást, egyfajta sötét űrt, ami magyarázat nélkül marad. Gyermeki mivoltukból fakadóan pedig elsősorban önmagukban keresik a kirekesztés okát. Mi védeni akarjuk őket, ők mégis egyre nagyobb bizonytalanságban érzik magukat. A múlt adja a gyökereinket, amelyek segítenek biztosan állni a szélviharban, vagyis csak azok kellő ismeretében érezhetjük magunkat biztonságban. Ahhoz, hogy higgyenek önmagukban, a gyerekeinknek tudniuk kell, hogy kik ők, és ehhez az sem baj, ha a múlt fájdalmakkal teli. Ha megélhetik és megérthetik, akkor (és csakis akkor) túl is léphetnek rajta, fel is szabadulhatnak alóla.

Az őszinteségünk persze nem szabad, hogy figyelmen kívül hagyja a gyerekeink érettségi szintjét, illetve az eddig eltitkolt emlékeinkhez kapcsolódó saját érzelmi megélésünket. Egy kisgyereknek nem kell nemi erőszakról beszélni, de a kérdéseire ettől még felelhetünk őszintén, olyan mélységben, amit tud hova tenni a fejében. Elmondhatjuk, hogy fájdalmat okoztak nekünk, hogy féltünk, hogy szégyenkeztünk, s időbe telt, mire rájöttünk, nem tehettünk róla. A szüleinkkel való rossz viszonyt sem kell elhallgatnunk, még ha legszívesebben szeretnénk is meg nem történtté tenni, illetve ha nem szeretnénk, hogy ezzel befolyásoljuk a gyerekünk velük való viszonyát. A saját érzéseinkkel mindig lehetünk őszinték, anélkül, hogy azzal minősítenénk, elítélnénk a nekünk fájdalmat okozó személyt (a viselkedését persze nyugodtan). 

A gyerekeinknek segítség, ha ismerhetik a múltunkat, mert ezáltal a sajátjukat is megismerik, és mert ekképpen tapasztalhatják meg, hogy az életben mindent túl lehet élni, hogy minden, ami elvesz, ad is valamit: erőt, megvilágosodást, fejlődési lehetőséget. Ehhez azonban legelőször önmagunkkal kell megtanulnunk őszintének lenni. Felismerni a gondolataink és az érzéseink közötti különbséget. Belátni, hogy a múlt fájdalma csak a múlt eseményeinek elfogadásával és a jelen történései iránti kíváncsisággal enyhülhet. Ez a fajta nyitottságunk engedi közel hozzánk a gyerekeinket, és biztosítja számukra a mindenkori biztonságot. Még akkor is, ha az élet olykor kiszámíthatatlan.