Koch Boglárka Lilla pszichológusként és képzésben levő pár- és családterapeutaként írta meg az Úristen, anya lettem! című könyvét, melyben a szakember és a friss anya megélései, meglátásai és tanácsai fonódnak egymásba. Az anyaság személyiségünkre, szerepeinkre és mindennapjainkra gyakorolt hatásáról szakemberként írt könyv a maga nemében teljesen egyedi – a szerzővel az anyaszerep hatásairól beszélgettünk.
Pszichológusként gyermekeid születése előtt is foglalkoztál már azzal, hogy mennyit változtat az anyaság egy nő személyiségén?
Ilyen mélyen nem, mint most, de meg-megjelentek nálam anyaságra készülő, friss anyuka vagy kisgyermekes anyuka kliensek. Őket nagyon próbáltam érteni, de azt hiszem, hogy igazán a saját anyaságom rántott bele szakmailag is ebbe a témába.
Várandósságod alatt készültél erre az új szerepre?
Az anyaság óriási szerepváltás: úgy érkezik az életünkbe, hogy vele párhuzamosan az összes többi szerepünk nagyon háttérbe szorul, ha akarjuk, ha nem. Erre igyekeztem készülni, de még így sem sikerült tökéletesen. Amire viszont szerintem elég jól felkészültünk a férjemmel, az a házasságunk újraértelmezése szülőként. Képzésben levő családterapeuta vagyok, így ez szakmai ártalom.
A férjemnek időről időre feldobtam ide vágó témákat: milyenek leszünk szülőként, hogyan maradunk szerelmespár, mikét őrizzük meg a szenvedélyt.
Ezek nem biztos, hogy minden kismama fejében megfordulnak ilyen mélységben.
Erre a sok változásra tényleg fel lehet készülni? Sok ember mondja például azt: ő biztosan nem alszik majd együtt a gyerekével, mert az megöli az intimitást, de aztán valahogy mégis ott találja az ágyban azt a babát…
Ez nálunk is pontosan így történt. Nagy fogadalmunk volt, hogy hitvesi ágyba a gyerek be nem teszi a lábát, aztán természetesen rengeteget aludt és alszik is ott a mai napig, amivel nincs semmi gond. Fontos arról beszélni, hogy kinél hol vannak azok a határok, amiken túl már nem akar menni. Nálunk az fontos szabály volt, hogy a gyerek a saját ágyában aludjon el, úgy kezdjük meg az éjszakát, hogy mi még kettesben vagyunk. Ilyenkor szeretünk még egy kicsit duruzsolni, beszélgetni, fontos volt, hogy ez megmaradjon. Aztán persze a gyerek bármikor átjöhet, ha felébred, vagy áthoztam, amíg nem tudott járni.
A szerepváltásra visszatérve: a várandósság alatt a védőnő felkészít a gyermek gondozására, a szülész-nőgyógyász figyeli az egészségünket és a babáét, esetleg szülésre felkészítő tanfolyamra is járunk, de a lelki változásra senki nem treníroz…
Éppen ezért született a könyv. Sok anyatárssal beszélgettem, és mindenki számára hűha-érzés volt ez a szerepváltás, amiről senki nem beszélt nekik korábban. A lelki és személyiségbeli váltásról és nehézségekről nem beszéltek nekik. Ez a megélés hívta létre a könyvet, amelyből lehet előre is tájékozódni.
A könyvben érintett témákat a szakemberi vagy az anyai éned válogatta?
Inkább az anyai, értő füllel igyekeztem figyelni azokra az anyatársakra, akikkel ilyesmiről beszélgettünk. Sok barátnőm is akkor lett anyuka, mint én, és sok baba-mama körbe is jártam. Figyeltem arra, milyen témák kerülnek elő újra meg újra, ez adta meg az alapját a könyvnek.
Még a terhességem alatt kaptam annak idején azt a tanácsot, hogy kerüljem el az „anyaszomorító” csoportokat a Facebookon. Az én személyes tapasztalatom egészen más volt, sok segítséget találtam ilyen facebookos közösségekben. Neked mi a tapasztalatod és a véleményed ezekről?
Látom a kettősséget. Álszent lenne azt mondani, hogy az internet névtelensége és arctalansága mögött nem engednek meg néha még anyukák is olyan hangnemet maguknak, ami nyomdafestéket nem tűr. Nekem nagy szerencsém volt, és jó csoportokat találtam meg, vagy mostanra ez jobb mederbe került. Azt tapasztaltam, hogy nagyon nagy összefogás alakul ki ilyen csoportokban, de az is biztos, hogy értőn kell válogatni a csoportok között.
Azoknak a nőknek, akik közelében nincsen olyan anyatárs, aki segítséget tudna adni, nagyon nagy szüksége lehet egy ilyen, igazi összefogást mutató online közegre.
Valódi barátságok is kialakulhatnak itt vagy akár egy játszótéren is.
Sokáig az anyaságról csak nagyon rózsaszínben illett beszélni: mostanra ez megváltozott, viszont sokak szerint átestünk a ló túloldalára, minden anyából csak a panasz dől. Tényleg ez lenne a valóság, vagy inkább az internet a szelep, ahol kieresztjük a gőzt?
Nagyon nagy erő, hogy bármit ki lehet írni, ki lehet beszélni. Azt látom, még humorba fojtjuk egyes tapasztalatainkat, a negatív megélést mémeken, videókon adjuk ki magunkból, A humor nagyon jó megküzdés, de elveszi a dolgok élét, jó lenne eljutni oda, hogy enélkül is vállaljuk az érzéseinket.
Az anyák egyébként épp azért nem merik sokszor saját közegükben elmondani nehézségeiket, mert azonnal azt hallják, hogy minek szült az ilyen. A barátnőnek, a férjnek vagy a saját anyukájának sok nő nem meri elmondani azt, hogy éjjel annyira dühös volt a gyerekére, vagy éppen nagyon vágyik vissza a régi életébe.
A társadalom elhiteti velünk, hogy ha ilyesmit kimondunk, nem vagyunk elég hálásak a gyerekeinkért, nem szeretjük őket eléggé, nem becsüljük meg, amit megadott nekünk a sors.
Fontos üzenetnek tartom, hogy az érzések felvállalása semmilyen összefüggésben nem áll azzal, hogy mennyire szeretem a gyerekemet.
Említetted az édesanyákkal való beszélgetéseket – a dr. Benjamin Spock kötetét forgató, három órára szoptató, a babát teáztató nagyik és a válaszkészen nevelő lányaik hogyan találhatnak közös nevezőre, egy generációk közti konfliktussal tetézve?
Valóban van egy ilyen ellentét. Saját anyukámmal is megküzdöttük ezeket a harcokat: ahogy ő nevelt minket, az abban a korban abszolút helyénvaló volt, a legtöbbet adta meg nekünk, de én most másként csinálom. Barátnőim körében is látom ezt az összefeszülést, amiből nem feltétlenül lesz veszekedés. Az én könyvem a mai kor látlelete. Érdekes lenne húsz évet előre menni a jövőben és megnézni, akkor mennyire lesz helytálló. Remélem, az lesz, de abban biztos vagyok, hogy harminc évvel ezelőtt egy anyakörben bombaként hatott volna. Az elmúlt 20-30 évben rengeteg kutatás zajlott, amely megmutatta a kisbabák igényeit, ezekre alapozva nevelünk ma válaszkészen. Remélem, hogy 30 év múlva még jobban értjük majd a kisbabákat.
Ilyen nehézségek közepette hogyan lehet valakiből önazonos anya, aki sem a csillámpor, sem az állandó panaszkodás csapdájába nem esik bele?
Egy idő után egy anya tudja a legjobban azt, mi a legjobb a gyerekének. Olvashat szakkönyveket, meghallgatja bárki véleményét, de mégis ő tudja, ő dönt, és ő viseli a következményeket. Ezt a magabiztosságot érdemes megszerezni, mégpedig úgy, hogy idővel fontos eljutni oda, hogy elhiggyem magamról:
a lehetőségeimhez képest a legtöbbet adom a gyerekemnek, én vagyok az ő szakértője.
Valamint nagyon fontos, hogy a rengeteg jó tanács közül azokat válasszam ki magamnak, amik nekem is komfortosak. Olyan elvek és szokások mentén gondozzam a gyermekem, ami illeszkedik hozzám, a személyiségemhez, amiben otthon tudom érezni magam.
Az elég jó szülőség fogalmának megismerése és elfogadása lényeges. Nem kell tökéletesnek lenni, elég elég jónak lenni. A gyerek szükségleteit figyelni kell, de nem szükséges elhalmozni mindennel. Akkor sem teszünk semmi rosszat a gyerekkel, ha lemossuk a sampont a hajunkról, mielőtt kilépnénk a zuhany alól azért, mert sírt.
Van a válaszkész nevelésnek egy ilyen típusú csapdája is, áteshetünk a ló túloldalára is. Kizsigereli az anyát, ha úgy gondolja, egyetlen másodpercet sem sírhat a baba.
A mai anyák életét már enélkül is gyakran mérgezi állandó lelkifurdalás azért, hogy valamit nem jól csináltak…
Ebben a tudatos szülőség mellett szerepe van a ránk zúduló rengeteg információnak is. Ott az internet, a védőnő, a gyerekorvos, a szomszéd néni: annyi és olyan sokféle információ ez, hogy mindnek nem tudunk megfelelni. Ez rögtön hozza magával a bűntudatot. Az tényleg igaz, hogy az első néhány évben meg lehet alapozni egy biztonságos kötődést és egy olyan életet, ami könnyebb kapcsolatteremtést jelent neki, de ne gondoljuk, hogy megmásíthatatlan károkat tudunk egy rosszul megválasztott mondattal okozni.
Sokan az otthonról hozott rossz mintáikkal is harcolnak gyereknevelés közben: ez mennyire általános probléma?
Ez a szülőség óriási feladata: olyan sebeket tép fel és belső tartalmakat hoz elő, amelyek addig eszünkbe sem jutottak. A családi mintákat akár generációkon át adják tovább, még ha tudatosan próbáljuk őket levetkőzni, akkor is azon kaphatjuk magunkat, hogy olyan mondatokat hallunk saját magunktól, amelyeket sosem akartunk kimondani. Jó, ha ezt tudjuk tudatosítani magunkban. Ha mélyebb mintákon akarunk változtatni, azon érdemes szakemberrel is dolgozni.
Azt is gyakran látom, hogy egy szülő nagyon rosszat tapasztalt otthon, amit mindenáron el akar kerülni a saját gyerekével, de így átesik a ló túloldalára. Ez sem jó. Ha ilyesmi munkál valakiben, azon érdemes szakemberrel vagy segítő könyvekkel dolgozni, másképp tényleg generációról generációra továbböröklődnek.
Ennek iskolapéldája az, hogy szorongó csak szorongót tud nevelni. Ha engem úgy neveltek, hogy mindig rám szóltak, le ne essek, vigyázzak, oda ne menjek, akkor olyan mintát kaptam, hogy ez a világ szörnyű veszélyek birodalma.
Így élek, és ha megszületik a gyerekem, neki ugyanezeket mondom, és máris belőle is szorongó lett. Az a gyerek, aki fél a kutyától, annak valójában a szülője fél tőlük. A kimondott szavaimra oda tudok figyelni, de a tudattalan, apró gesztusaimra nem, ha még nem dolgoztam meg a hozott mintáimat.
A legtöbb anyának akkor jól jönne egy pszichológus, azt hiszem.
Igen, és a legtöbben ezt maguk is érzik.
Ebben a cikkünkben hús-vér anyák vallanak arról, hogyan formálta át életüket gyermekük születése.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
