A szülés utáni arany óra nagyon fontos, de pótolható. Interjú a születéskori emlékekről

A legtöbben egyáltalán nem tudjuk visszaidézni a születésünket. Hároméves korunk előttről alig vannak emlékeink, ezt gyerekkori amnéziának nevezik. A tudósok szerint nem csupán arról van szó, hogy sok-sok év elteltével normális, hogy elfelejtjük a kora gyerekkori emlékeinket. Az első három évben tapasztalt események felidézésének hiányossága ugyanis nem követi a felnőttkori felejtési görbét. Sigmund Freud elmélete szerint korai emlékeink túlzottan szexuális és traumatikus voltuk miatt nem előhívhatók. Ezt azóta számos tudós cáfolta, ám a gyerekkori amnéziáról még mindig nem tudunk eleget ahhoz, hogy biztonsággal kijelentsünk róla bármit is azonkívül, hogy létezik. Éppen ezért volt olyan izgalmas Serfőző Anikó pszichológussal, perinatális szaktanácsadóval beszélgetni arról, vajon hogyan élik meg a babák a saját születésüket, és mit kezdenek a traumatikus élményekkel?

Hogyan jelenik meg saját születésünk az életünkben?

Az, ahogy megérkezünk erre a világra, sok szempontból meghatározza, mennyire látjuk biztonságos helynek a világot, hogyan tudunk kapcsolódni a másikhoz és önmagunkhoz, végső soron az élethez. Ugyanakkor szeretném kiemelni, hogy a születésünk, bár nagyon fontos, de mégiscsak egy esemény a perinatális ívben, és a várandósság időszaka, a magzati élet is meghatározó. Az, hogy erre hogyan emlékszünk vissza, fogas kérdés. Az ezzel kapcsolatos kutatások még gyerekcipőben járnak, módszertanilag nehéz a perinatális (születés körüli) emlékek vizsgálata. Az, amiről úgy gondoljuk, hogy emlékszünk rá, sokszor utólagos konstrukció. A téma ugyanakkor régóta foglalkoztatja az embereket, egyes szerzők a teremtésmítoszok egyes elemeiben, a mitikus hősök küzdelmeiben is a magzati élmények és a szülőcsatornán való áthaladás kollektív emlékét látják. Freud tanítványait is foglalkoztatta a magzati élet, Otto Rank a születés traumáját az emberi élet legnagyobb konfliktusának tartotta. (Igaz, pont e nézetei miatt Freudnál kegyvesztetté vált.) Az Amerikában dolgozó Fodor Nándor a negyvenes években leírta, hogy a rémálmok szerinte a születésre és a magzati élményekre vezethetők vissza. Stanislav Grof, a transzperszonális pszichológia atyja szerint minden későbbi változásban, traumában a születésünk által megrajzolt mintát követjük és éljük át újra.

Ezek közül egyik sem kézzelfogható, bizonyított tény. Mi az, amit biztosan tudunk?

Amivel kapcsolatban már biztosabb tudásunk van, mert jobban vizsgálható, az az, hogy mit tud a magzat. Azt biztosan tudjuk, hogy már az anyaméhben is kompetens, rengeteg képessége van, tanulási folyamatokról beszélhetünk. Izgalmas kísérletek bizonyítják, hogy a magzat felismeri az édesanyja hangját, a pár napos újszülött preferálja a saját édesanyjának a tejét, felismeri a magzatvíz ízét és szagát. Egy kísérletben várandós anyák a terhesség utolsó hat hetében egy részletet olvastak fel a magzatuknak a Kalapos macska című történetből. Születés után a csecsemők mérhető módon felismerték ezt, emlékeztek rá, még akkor is, ha nem az édesanyjuk hangján hallották. Ugyanígy megismerik az édesapjuk hangját, illetve a várandósság során rengetegféle módon készülnek a kinti világra. 

Miért nem tudjuk ezeket az emlékeket előhívni?

A prenatális és perinatális (azaz születés előtti és azt követő) emlékek a nonverbális tartományban, a procedurális vagy más néven implicit memóriában szerveződnek. Az ezzel foglalkozó kutatók sejtszintű memóriáról, celluláris emlékezetről beszélnek, akár maga a sejtmembrán is működhet úgy, mint egy mikrocsip. Ilyenkor a testi élmény és a hozzá kapcsolódó érzelem sűrített formában zárva marad a testünkben, és így kíséri végig az életünket. Ezért olyan nehéz egyáltalán beszélnünk erről: ez a nem tudatos rész nehezen verbalizálható, hiszen a gondolkodásunk alapvetően a szavakra épül. A pszichológiában főleg azok a módszerek segíthetnek, amelyek képesek ezt a tartományt kezelni: ilyenek a különböző testtudatos technikák, mint például a body work vagy a hipnózis. 

Népszerű elmélet, hogy a frissen megszületett csecsemő valójában visszavágyik azok közé a körülmények közé, ahonnan jött. Mit gondolsz erről?

A születésnek van egy természetes folyamata. Egy idő után, ahogy a tér is fizikailag szűkössé válik odabent, eljön az ideje a kibújásnak. Sokan idealizálják az anyaméhet, egyfajta paradicsomként gondolnak rá, ugyanakkor ha minden jól megy, akkor meg lehet érkezni a „jó kint” állapotába. A magzat már a méhben is arra törekszik, hogy minél jobban képes legyen alkalmazkodni majd a külső körülményekhez. Nemcsak az anyákban található egy archetípusos kód, ami aktiválódik és ad egy testi tudást, ami miatt képesek vagyunk szülni, de a magzatok is meg tudnak születni. 

Alapvetően azt gondoljuk, hogy ez egy elég vacak élmény, fájdalmas, megterhelő, összenyomódunk. Ki akar erre emlékezni? Pláne akkor, ha valami komplikáció is felmerül. 

Ha valamilyen módon nem emlékszünk a saját születésünkre, nem ismerjük a történetét, az olyan, mintha egy könyvet úgy kezdenénk olvasni, hogy felcsapjuk a huszadik oldalon. Az sem bizonyított, hogy a megszületés valamiféle elképesztően negatív töltetű trauma. Az „összenyomódást” számos evolúciós vívmány támogatja: a magzat gazdaságos hengerformát vesz fel, még az anyaméh elhagyása előtt, a haladásban reflexek segítik, a koponya még nem csontosodott, vagyis képes tojásdaddá nyúlni – egyszóval egy születő magzat igazi zseni a helytakarékosságban, és hüvelyi szülés esetén aktívan részt vesz a saját születésében. Az, hogy a kemény munka után hova érkezik, természetesen nem mindegy, Leboyer beszélt először gyöngéd születésről, az anya testére való megérkezés, a benti közelségből a kinti közelség általi megtartottság nagyon fontos. 

A magzati programozás hipotézise szerint az anya, mint a magzat első ökológiai környezete, a saját fiziológiai értékeivel a magzat értékeit is „beállítja”, és ezt a tapasztalatot a kinti körülmények között is megtartja a csecsemő. Például ha az anya krónikus stresszt él át a várandósság alatt, annak hosszú távú hatása lehet a tartósan magas stresszhormonszint miatt a magzatra, és ez tartós lenyomatot hagy a magzati idegrendszerben. Erre a tudásra is tekinthetünk egyfajta emlékként, és láthatjuk egy adaptív folyamatnak is: a magzat az anya szervezetétől információt kap a kinti világról, és ehhez igazodik.

Egy anyát sem szeretnék azzal riogatni, hogy egy rosszul megélt terhesség hosszú távú hatással lesz a gyermekére, hiszen a várandósságnak természetesen is része az érzelmi hullámzás, és normatív krízisként sok új változást hoz, amihez megfelelő támasz nélkül nehéz alkalmazkodni. Az a jó, ha a nehéz időszakok után is meg lehet érkezni nyugalomban egymáshoz, és van egy biztonságos alap, ahol lehet töltődni. A szülést követő aranyóra nagyon sokat segíthet ennek kialakulásában, de ha ez valamiért elmarad, fontos tudni azt is, hogy a kötődés nagyon rugalmas rendszer, és később is megélhető az aranyat érő összehangolódás, ez pedig korrigálhatja a korábbi emlékeket.

Vajon egy traumatikus szülés a magzat számára is az?

Szerintem fontos, hogy az anya és a magzat nem választható külön, szimbiotikus kapcsolatban vannak. Egy egységet alkotnak, és ahogy egy várandós anya nem képzelhető el a magzata nélkül, ugyanez igaz a szülésre és az utána következő időszakra is. Ha az anya számára nehezen elbeszélhető, traumatikus élmény a szülés, az a gyerekére közvetlenül is hatni fog. Ugyanígy, ha az újszülött számára nehéz valami, nehéz elképzelni, hogy ebből az anya nem érzékel semmit. Nagyon fontos, hogy ez a történet elmondható, elmesélhető legyen, a környezet ne bagatellizálja el az anya érzéseit, gondolatait. A magára hagyottság, a tehetetlenség élménye is traumatizálhatja az anyát, a medikalizált szülésmodellben pedig gyakran fordul elő, hogy az anyát nem egyediségében kezelik, hanem csupán egy számként. 

Ha az anya ezeket a traumatikus élményeket feldolgozza, helyreteszi, az visszahat a csecsemőre?

Minden nehézség addig érezteti nagyon erősen a hatását, amíg nincs feldolgozva. Ha az anya szavakba önti a történéseket, amikben a gyermekével ketten vettek részt, az nagyon sokat segít a csecsemőn is. Ami jó az anyának, az jó a csecsemőnek is. Ha végül egybeforrhat az, ami eltört, az anya érzelmileg hozzáférhetőbb lesz a gyerek számára, a kapcsolatukban könnyebben megélhető lesz az érzelmi összehangolódás. A poszttraumás növekedés közelebb vihet ahhoz, hogy egy leterhelő élethelyzetet magunk mögött tudva megtapasztaljuk új erősségeinket és értékeinket. 

Mi az, amire a frissen szült anyáknak valóban szükségük van a történetük meghallgatásán túl? 

Fontos tudni, hogy az anya úgy tud igazán megtartó lenni, úgy tudja hordozni a magzatát, később megtartani a csecsemőjét, ha ugyanezt a gondoskodást ő is megkapja a környezetétől. A megfelelő segítő közeg lehet rokon, barát, vagy akár szakember, perinatális szaktanácsadó. Ekkor az anya képessé válik arra, hogy a csecsemőnek is megadja ezt a megtartást. Anyává válni hosszú folyamat, és vannak faktorok, amelyek ebben segítők lehetnek. Az egyik az, ha még a várandósság ideje alatt kiderítjük, mi magunk hogyan születtünk, mit érzett, gondolt az édesanyánk, amikor várt minket, milyen családi, női mintáink vannak a termékenység kapcsán. Így közelebb kerülhetünk a szülői szerephez, és az őszinte kommunikáció segíthet abban, hogy a lány anyává, az eddigi anya pedig nagymamává váljon. 

A legnagyobb támogatást a saját anyánk tudja nyújtani szülés után, hiszen tudja, mi a kedvenc ételünk, és persze szívesen foglalkozik az unokájával. Ugyanakkor megpróbálhat kéretlenül irányítani is. Mit tehetünk, ha lelki problémákkal bajlódunk, ha így is egyedül érezzük magunkat?

A mai kultúrában a várandósság alatt a várandós nőket óvjuk, támogatjuk, ám ez a segítő attitűd már nem jelenik meg a szülés/születés után. Elengedjük az édesanyák kezét, és ez az izoláció nagyon káros, korábban nem is volt jellemző egyik kultúrában sem. Az anyának ugyanolyan gondoskodásra, táplálásra és megtartásra van szüksége, mint az újszülöttnek, és nagyon fontos, hogy ez a segítség ne mások elvárásai szerint történjen, hanem az ő igényeihez alkalmazkodjon. Az első hónapok nyugtalanító kérdései után (Kit hoztam a világra? Fejlődik-e? Életben tudom-e tartani?) minden anya megérkezik a saját megnyugtató belső válaszaihoz, így tud biztonsággal kapcsolódni önmagához, gyermekéhez, környezetéhez.

Ha ez a szelídebb időszak nem elérhető, az jelzés, hogy az anyának támogatásra, segítségre van szüksége. Meg kell tapasztalnia a biztonságos kapcsolódást, amit kialakíthat önmagával mint anyával és a csecsemőjével. Ez az a kapcsolódás, ami létrehozza a biztonságos anya-gyerek kötődést, ami megalapozza, hogy bízni tudjunk a világban, hogy pszichésen egészségesek legyünk. Vonjuk be a környezetünket az anyaságunkba, úgy, ahogy az nekünk jó! Megosztani az élményeinket, az érzéseinket a gondolatainkat nemcsak lehet, de szükséges is. Az EMMA vonal pont egy olyan megtartó kapcsolódást kínál két nő, két anya, a telefonáló és a hallgató között, ami feltölt az elfogadás és a megtartás erejével. Mert elég jól lenni ér, anyaként is, de leginkább együtt! 

Az EMMA Egyesület ingyenes, anonim információs és lelkisegély-vonalat is működtet, ahol képzett önkéntes segítők támogatják azokat a nőket, akiknek ambivalens érzéseik vannak a terhességgel, szüléssel, gyerekneveléssel kapcsolatban. A +36 80 414 565-ös telefonszám minden munkanapon 10.00-12.00 és 21.00-23.00 óra között elérhető.