A gének és a környezet szerepét tanulmányozó egyik vizsgálattípust az adoptációs vizsgálatok jelentik, melyek arra a kérdésre keresik a választ, hogy egy örökbe fogadott gyerek kire hasonlít majd jobban: a biológiai szülőkre vagy az őt felnevelő szülőkre? Az ilyen vizsgálatokba a kutatók ugyanazon etnikai csoportba és társadalmi osztályba tartozó örökbe fogadó és biológiai családokat vonnak be – utóbbiaknak kontrollcsoportként van szerepük a kutatásokban –, hogy összevethessék az adoptált gyerekek tulajdonságait az örökbe fogadó család tagjainak tulajdonságaival: a hasonlóságok a biológiai szülőkkel az öröklődés hatását húzzák alá, a hasonlóságok az örökbe fogadó szülőkkel pedig a nevelés, a környezet hatását.
A nagyrészt Minnesotában, Coloradóban, Texasban, Pennsylvaniában és Oregonban útjára indított kutatásokban örökbefogadás miatt szétválasztott ikrek is részt vettek, önkéntes alapon, ezek ugyanis etikai szempontból korrekt vizsgálatok voltak – nem úgy, mint a Három egyforma idegen című dokumentumfilmben bemutatott titkos tanulmányok.
A résztvevők életútját 20-30 éven át nyomon követték, és kamaszkoruktól fogva évi rendszerességgel alapos jelentést kaptak a kutatás addigi eredményeiről. Az ikerkutatásokkal együtt az adoptációs vizsgálatok számos pszichés tulajdonság, így az intelligencia, a szexuális orientáció, a temperamentum és az impulzív viselkedés esetében mutattak ki genetikai hatást.
Az öröklés és a környezet szerepe
A adoptációs kutatási projektek végső célja az örökbe fogadott gyerekek megfigyelésével az, hogy elkülönítsék a természetnek (nature) és a nevelésnek (nurture) az egyén fejlődésére tett hatásait. A legfőbb kritika, amivel ezeket a tanulmányokat illetik, az az, hogy csak korrelációkat találnak, ok-okozati összefüggéseket nem, egyes korrelációk pedig igen gyengék. A másik fontos felvetés az, hogy az örökbe fogadó családok esetei alapján az egész populációra vonatkozó általános következtetéseket le lehet-e vonni.
Mi a magatartás-genetika?
A viselkedésgenetika interdiszciplináris tudományterület, mely az 1970-es években született, és határozottan elkülönül a genetikai determinizmustól (attól a felfogástól, hogy sorsunk a génjeinkben van megírva) vagy az eugenikától, ami az ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti (és ami a világháborúk idején a rasszista és antiszemita politika szolgálatában állt). Alapítói főként kvantitatív pszichológusok voltak, akik akkoriban még nem rendelkeztek beható géntudományi ismeretekkel, és nem a faji, etnikai – vagy ritkábban nemi – hovatartozásból adódó csoportközi különbségeket, hanem az egyének fejlődésében mutatkozó eltéréseket, valamint a genetikai és környezeti hatások mértékét és viszonyát kezdték el tanulmányozni. (Utóbbiba mind a családon belüli, mint a családon kívüli környezeti hatások beletartoznak.)
„A hiányosságaiktól eltekintve kíváncsi voltam, mit tanulhatok az eddig kutatásokból az örökbefogadásról, különösen a saját esetemet figyelembe véve. Emellett egy olyan modellt akartam létrehozni, ami segíthet az örökbe fogadó családoknak jobban megérteni adoptált gyermekük fejlődését és viselkedését” – írja a Psychology Today hasábjain prof. dr. E. Kay Trimberger, aki Creole Son (Kreol Fiú) című könyvében arra keresi a választ, hogy az egykor boldog és gondtalan adoptált félvér fiából miért vált mentális problémákkal és függőséggel küzdő fiatal felnőtt.
„A kedvencem az a Coloradói Egyetem kutatócsoportja által végzett vizsgálat, amely a ’70-es évektől kezdve több mint húsz éven át követte nyomon 245 örökbefogadott fejlődését. A kutatók 13 különböző, kognitív képességeket felmérő teszt segítségével 245, csecsemőkorban adoptált gyereket és családjukat vonták be a vizsgálatba, és a teszteket a biológiai anyákkal, az örökbe fogadó szülőkkel, valamint kontrollcsoportként szolgáló biológiai családokkal is kitöltették. Amint elérték a kamaszkort, az örökbe fogadott gyerekek kognitív képességeit is rendszeres időközönként felmérték, majd 16 éves korukban ők is és örökbe fogadó szüleik is kitöltötték ugyanazokat a kérdőíveket, amelyeket születésükkor a biológiai anyák” – magyarázza Trimberger.
Az eredmények igen meglepőek voltak: az adoptált gyerekek a kognitív képességek tekintetében négyéves korukig számos hasonlóságot mutattak az örökbe fogadó szülőkkel, 16 éves korukban azonban ezek a jellemzők már nem voltak kimutathatók, ugyanakkor mérsékelt hasonlóságot fedeztek fel a fiatalok és biológiai anyjuk kognitív képességei között – ahhoz hasonló egyezéseket, amilyeneket a biológiai családok (kontrollcsoport) esetén találtak.
A kutatók mindebből arra a következtetésre jutottak, hogy a környezeti ingerek csekély hatással vannak az utódok későbbi kognitív képességeire. A Texasi Egyetem kutatási projektjében is ehhez hasonló mintázatot fedeztek fel a pszichológiai jellemzők terén, ám a korreláció gyengébb volt.
„Ezek az eredmények segítettek valamelyest annak megértésében, hogy miért változott meg annyira, és miért távolodott el tőlem kamaszkorára a fiam, amikor kisgyerek korában annyira egy hullámhosszon voltunk. Természetesen sok biológiai családban megfigyelhető ez a folyamat, az örökbe fogadó családokban azonban sokkal nagyobb gyakorisággal fordul elő, éppen ezért tartom fontosnak, hogy az örökbefogadási tanácsadók alapos felvilágosítást adjanak az örökbe fogadó szülőknek az öröklés és a környezet szerepéről” – összegezte a szakértő.
„Helyettesítő gyerekek”
Trimberger személyes tapasztalataitól függetlenül egy nagyon fontos dologra szeretnénk felhívni a figyelmet azoknak a gyerekeknek a helyzetével kapcsolatban, akik leggyakrabban azért érkeznek a családba, mert nem született meg a várva várt vér szerinti baba.
„Ekkorra már hosszú évek alatt egymásra halmozódott csalódások, sikertelen próbálkozások frusztrációi nyomják a szülők lelkét, de rengeteg álmot is szőttek arról, hogy milyen lesz majd a gyerek, ha egyszer világra jön. Az örökbe fogadott gyerekek általában ebbe a fantázia által már szépen betöltött, kiszínezett helyre érkeznek, és a legtöbbször – bár tudattalanul – azt várják tőlük, hogy váljanak azonossá az elképzelt gyerek képével. Ez a kimondatlan, de a lélek rejtett regisztereivel pontosan érzékelt nyomás megnehezítheti a valódi Én kibontakoztatását. Ha a legyél az, aki vagy helyett a gyerek azzal a kéréssel találja magát szembe, hogy legyél az, akinek én elképzellek, két dolgot tehet: vagy lemond a saját identitásáról, és igyekszik megfelelni a vágyott képnek, vagy harcba száll, és erejét az ellenállásra fordítja. Kétféle kimenet, de egyiknek a végén sem ő maga áll” – írja Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors című könyvében, majd hozzáteszi:
„...ha a szülőknek sikerült feldolgozniuk és elfogadniuk, hogy az ő gyermeküknek mindig két születésnapja lesz, az egyik, amikor a világra jött, a másik pedig, amikor a családjukba érkezett, csodálatosan szép egymásra találások jöhetnek létre szülők és örökbe fogadott gyerekek között.”
