Napjainkban a gyerekbántalmazások legnagyobb számban érzelmi abúzus formájában valósulnak meg. Egy 2016-os magyarországi statisztika szerint is a családon belüli erőszak leggyakoribb formája, amihez rendszerint egyéb erőszak (szexuális, fizikai) vagy elhanyagolás is társul. A statisztika ábrája azt is mutatja, hogy az érzelmi bántalmazások száma 2012 óta ugrásszerűen megnőtt, ami azért is érdemel nagyobb figyelmet, mert az abúzusok ezen fajtája jóval kevésbé kimutatható. Míg a fizikai és szexuális bántalmazások komoly testi sérülésekkel és tünetekkel járnak, addig a lelki abúzus nyomai teljesen észrevétlenek is tudnak maradni nemcsak mások, de maga az áldozat számára is.
2016-ban az UNICEF egy online kérdőívvel mérte fel a bántalmazásokkal, bántalmazottakkal kapcsolatos magyarországi helyzetet. Habár a kitöltők mindegy 83 százaléka tisztában volt azzal, hogy hazánk elfogadta az ENSZ Gyermekjogi egyezményét, számottevő válaszadó vélte úgy, hogy a gyerekkel való ordítás, megszégyenítő viselkedés, vagy olyan kijelentések, mint „Bárcsak meg se születtél volna”, nem tartoznak a gyermekbántalmazás kategóriájába. Akkor mit is jelent az érzelmi bántalmazás, és miért kell komolyan vennünk?
Mi az az érzelmi bántalmazás?
A lelki abúzus az egyik legnehezebben felismerhető és nyomon követhető bántalmazási forma, hiszen határai nehezen körülírhatók, és fizikai jelek hiányában nehezen is bizonyítható. Komolyítja a helyzetet, hogy könnyedén képes beépülni (elfogadhatóvá válni) az emberi kapcsolatokba. „A magas társadalmi ingerküszöb miatt az emberek nem érzik ezt ártalmasnak, pedig ez a bántalmazási forma súlyos károkat, olykor egész életre kiható traumákat okoz a gyermek személyiségfejlődésében.” – írja a Health Science.
Érzelmi bántalmazásnak minősül minden olyan rendszeresen vagy folyamatosan tanúsított magatartás, melynek hatására a gyerek tartósan értéktelennek, csökkent értékűnek vagy szerethetetlennek érzi magát.
Ez lehet verbális (lekicsinylő, megalázó, szidalmazó szavak), nonverbális (gesztusok, mutogatás, gyerek elkerülése), mulasztásos (segítségnyújtás megtagadása például félelmet keltő sötétben), vagy tevőleges magatartások (megalázó helyzetek előidézése). Egyfajta elutasítása az egész személynek.
Alapvető emberi szükségletünk, hogy értékesnek és szerethetőnek érezzük magunkat, és az erre való igényünk már születésünk előtt megjelenik. Az önértékelésünk azonban kezdetben a szüleink visszajelzéseiből, magatartásából, a velünk való viselkedésükből fakad. Az ő megnyilvánulásaik tükörként szolgálnak a saját énképünk létrehozásához. Aki gyerekkorában megkapja azt a fajta elfogadást, támogatást és szeretetet, ami kielégíti ezen szükségletét, az egészséges, pozitív énképpel és önbecsüléssel fog rendelkezni, mely egész életében védőpajzsként szolgálhat a bántalmazókkal szemben. Aki viszont idejekorán azt tapasztalja, hogy semmirekellő, értéktelen és érthetetlen szülei szemében, annak énképe is ezt fogja tükrözni, védtelenné téve ezzel az élet széles körű kihívásaival szemben.
A bántalmazás következményei
Számunkra talán jelentéktelennek tűnnek olyan kijelentések, mint „te buta”, „már megint miattad”, „elegem van belőled” vagy „borzasztó vagy”, hiszen nem is gondoljuk őket annyira komolyan, inkább csak a hév beszél belőlünk. A gyerekeink viszont annál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak ezeknek, különösen, ha rendszeresen hagyják el a szánkat hasonló mondatok. A kimondott szavainkon túl azonban a metakommunikációnk is meghatározó hatással bír a gyerekeink önértékelésére.
A lelki és fizikai távolságtartásunk, a feléjük irányuló gyengédségünk hiánya és minden egyéb a személyének elutasítását tükröző szóbeli vagy magatartásbeli megnyilvánulásunk súlyos érzelmi, magatartásbeli és mentális zavart okozhat a gyerekben. Az érzelmi bántalmazás gyakran már kisgyermekkorban megjelenik, ami a szülővel való biztonságos kötődést hiúsítja meg. Egy gyerek, aki megtanulja, hogy szülei elfogadásában és szeretetében nem bízhat, levonja az életre szóló következtetést is, miszerint senki mástól sem számíthat erre. A szülői érzelmi bántalmazás elhiteti vele, hogy nem érdemli meg a jó bánásmódot, ami a későbbiekben további mérgező, kihasználó, bántalmazó kapcsolatokat idéz elő életében. Hiszen ezt szokta meg, ez lesz számra ismerős.
Ez a fajta korai kudarcélmény visszahúzódó viselkedéshez, csökkent önértékeléshez, megfelelési kényszerhez, depresszióhoz, önbántalmazáshoz, a saját igények kommunikációjára való képtelenséghez és megszégyenítő, bántalmazó helyzetek tűréséhez vezethet.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Eredménytelen önvédelem
Egyik gyerek sem akar rossz lenni. Legtöbben megtennének bármit azért, hogy elkerüljék a szüleik elutasítását. Ez azonban sokszor saját személyiségük elvesztésével is járhat. A lelki abúzus mindig a gyerek személye ellen szól, és nem a viselkedése ellen. Szülőként az a feladatunk, hogy megtanítsuk gyerekeinket arra, mi jó, és mi nem. Ennek tükrében kénytelenek vagyunk minősíteni olykor a viselkedésüket, amivel nincs is semmi baj. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor gyakran összemossuk a gyerek negatív viselkedését a személyével, miközben ő még nem képes a kettőt elkülöníteni.
A mi feladatunk őket megtanítani arra, hogy a magatartásuk elutasítása nem azonos a személyük elutasításával.
Ehhez azonban nekünk is tudni kell különbséget tenni. A lelki bántalmazásnak kitett gyerekek önmaguk védelme érdekében megpróbálnak eltávolodni saját, szüleik által elítélt személyiségüktől. A tapasztalt feltételes szeretet arra ösztönzi őket, hogy mások igényeit mindig a sajátjuk elé helyezzék, ahhoz alkalmazkodjanak, ha szeretnének valamiféle elismerést. Ez a hozzáállás azonban önállótlan, függő kapcsolatokba sodorja őket, ami örök fájdalmak hordozója lesz. Hiába próbálják védeni magukat, ha nem hisznek önmaguk jóságában. A mi egyértelmű szülői kommunikációnk azonban segítheti őket megóvni a félreértéstől, s általa egy teljesen másik üzenetet közvetíteni az életről.
Értékes, szerethető minden körülmények között
Fontos, hogy minden szintű lelki bántalmazást kellően komolyan vegyünk, mert az összes többi abúzustípusnak is ez jelenti az alapját. Minden bántalmazás a szeretet feltételessé válásával, valamiféle érzelmi elhanyagolással vagy bántalmazással kezdődik. Annak elhitetésével, hogy akkor lehetünk elég jók és szerethetők, ha… ha szót fogadsz, ha jó jegyeket hozol, ha jobban igyekszel, ha megváltozol, ha megteszed, ha nem mondod el senkinek...
Üzenjük inkább azt a magatartásunkkal, hogy bármit is tesznek, mindig értékesek és szerethetők maradnak! Hogy a viselkedésük nem determinálja a személyüket.
A gyerekkor a felfedezések, a próbálkozások és a gyakorlások időszaka. Szükségük van a szófogadatlanságra, hogy tapasztalatot szerezhessenek független önmagukról és a világról. Szükségük van a hibákra, hogy tanuljanak belőlük. Ha mi megtanuljuk kihangsúlyozni kifogástalan személyiségüket, és csakis a negatívnak vélt magatartásukat minősítjük időnként, azzal védetté tehetjük őket másokkal szemben is. Arról nem is beszélve, hogy még a helyzet tanulságát is jobban képesek levonni, tekintve, hogy önmaguk védelmére nem kell energiát fordítaniuk. Megértik, hogy senki elismeréséhez nincs szükségük ahhoz, hogy elég jók legyenek. Nem fognak meghunyászkodni, csendben maradni, lenyelni és elnyomni, ha valamit nem éreznek helyénvalónak. Becsülni fogják magukat annyira, hogy ne adják lejjebb. Ennél jobban pedig talán semmi sem védheti meg őket a felnőtt világ szörnyűségeivel szemben.
