Két-három hétig még elment, hogy az ember küzd, a két szülő felváltva (azért nem 50-50 százalék az arány...) ugrál fel, hogy segítsen a matekleckében, reggelit-ebédet-uzsonnát-vacsorát készítsen, kezelje a testvérviharokat, könnyeket töröljön, kitaláljon valamit, ami más, mint a YouTube-videók vagy a Minecraft, írásbeli osztást magyarázzon, utána visszaüljön és felvegye a nyolcszor elszakadt fonalat és folytassa a munkát. Hajnalban, napközbeni tíz percekben és a későre került esti lefektetés után. De elfogy az energia. Ha meg azt nézzük, hogy talán szeptemberig is így marad a helyzet, elmaradhatnak a nyári táborok, és még a nagyszülők és egyéb segítségek sem vehetők sem most, sem később igénybe, plusz a munkáltatók türelme is múlóban, akkor elég kilátástalannak tűnik a helyzet.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Akiknek a legkönnyebb, azoknak is extrém nehéz
Közben pontosan tisztában vagyok azzal, hogy egészen privilegizált helyzetben vagyunk. Két egészen aranyos gyerekünk van, akik már iskolások, minden technikai szükséglet, tablet, internet stb. a rendelkezésünkre áll, és ketten vagyunk. Ebből a kényelmes székből el sem tudom képzelni, min mennek keresztül a gyereküket egyedül nevelők (és eltartók), a sérült gyerekek fejlesztését ezentúl önerőből megoldók vagy azok a családok, akik nem ilyen rugalmas, otthonról végezhető munkával vannak megáldva. Nagyon klassz nálunk, hogy a gyerekeink sem szakadtak el teljesen a barátaiktól – szeretjük a Messengert –, hogy néha akár egy órát is eljátszanak együtt nyugalomban, és hogy az iskola is megfelelő, vagyis se nem túl sok, se nem túl kevés feladattal látja el a gyerekeket. Ezzel együtt is, ahogy Claire Gagne írja a Today’s Parent-en, ez a helyzet nem igazán fenntartható.
A szülőknek – jó esetben – továbbra is megvan a teljes munkaidős állásuk, ami a járvány előtti időszakban sem igazán napi nyolc órát jelentett, hanem jóval többet. Ennek ellátását továbbra is elvárja a világ, még ha rugalmas beosztásban is. De ezenfelül most full-time tanárok, háztartásvezetők, technikai segítségnyújtók és játszótársak is lettek. A gyerekek is meg vannak keveredve, hiányzik nekik a társaság, az élmény, ők is nehezen feldolgozható érzésekkel, stresszel küzdenek. Egyébként is nagy szükségük van a szülőkre, most meg még inkább.
Nem lehet megfelelni
Ahogy telik az idő, a szülőkben egyre nő a lelkiismeret-furdalás, az elhanyagolt feladatok nyomasztó érzése. Mert a gyerekeid felé nemcsak annyit kéne tenned, mint korábban „elég jó” szülőként, hanem több más ember, pedagógusok, edzők, barátok feladatait is el kéne látnod. Igyekszel, igyekszel, közben a munkádban megcsinálod a minimumot, aminél kevesebbet nem lehet. Azt is olyan minőségben, ahogy éppen sikerül. Közben tele van a közösségi média cikkekkel, posztokkal, jó tanácsokkal, hogy engedj a tökéletességre törekvésedből, és emellett pedig ilyen-olyan kézműves feladatokkal, énekléssel, gyerekjógával, virtuális koncerttel és még száz másik dologgal kreatívan foglald le a családot. A kedvenceim a mivel töltsd a megnövekedett szabadidődet típus. Komolyan? A sok jó tanácsot még elolvasni is fárasztó, én már hetek óta azt érzem minden ilyen okosságnál, hogy hagyjatok békén. Szerencsére az internet iránti érdeklődésem csökkenésével párhuzamosan csökkentek a lehetőségeim is, ugyanis egyre inkább a gyerekek kezéből veszem ki a telefonom, és ha nem találom a laptopot, csak körül kell néznem, hogy merre kuncog a lányom.
Szerintem nincs olyan szülő, aki a képernyőnézéssel kapcsolatos belső szabályait ne dobta volna a kukába az első hét után. Engeded, mert szeretné, és legalább addig tudsz haladni valami mással az egyre hosszabbodó tennivalólistáról. De közben tudod és világosan látod is, mennyire nem tesz jót nekik. Ha semmi mást nem csinálsz, csak a nyolc irányból érkező kötelességeid valamelyikét teljesíted, akkor biztos, hogy megbocsáthatatlan módon elhanyagolod az összes többi feladatod. Egy szülő, mint minden más ember, szeret jól teljesíteni, szereti azt érezni, hogy „elég”. Főleg pedig szereti megadni a gyerekeinek, amire szükségük van. Ahogy telik az idő, megnézve a gyerekeit, vagy látva, hogy mit adott ki a keze közül munka címén, egyre ordítóbban jön vele szembe, hogy kevés. Viszont csak engedd el az emiatti rossz érzéseid, mert akkor hibázod a legnagyobbat, ha nem fogadod el, hogy most csak túlélni kell, jó ez így.
De hát nem jó!
Ez mindig így van, csak most jobban látszik
Chloe I. Cooney, a Medium szerzője The Parents Are Not All Right című cikkében arra mutat rá, hogy a járványhelyzet a rendszerszintű problémát erősíti csak fel. Mintha elektronmikroszkóp alá tettük volna a társadalmi problémákat, a rendszer diszfunkcióit. (Sok dologra igaz ez, nemcsak a szülőségre.) Merthogy a dolgozó szülők eddig is magukra voltak hagyva a társadalomban. Alig van részmunkaidő, és a teljes munkaidővel konkrétan összeegyeztethetetlen a gyerekek ellátása. Ha az iskolába nyolc előtt viszed be a gyereked, és négy után mész érte, akkor utazással együtt nem jön ki a nyolc óra munka. A világon mindenhol ez van – talán Skandinávia és még pár ország kivétel. A munkahely, a világ ugyanúgy tekint a szülőkre, mint azokra, akiknek nem vesz el a napjából X órát a gyerekeik ellátása, orvoshoz vitele, iskolába beíratása, különórára fuvarozása. Az összes szülő kreatívan, okos megoldásokkal, blicceléssel, sunnyogással, virtuóz időmenedzsmenttel, pedagógusi, főnöki és baráti dorgálások hallgatásával és magát kimerülésig feszítve igyekszik megoldani azt, hogy neki beleférjen az, ami fizikailag nem fér bele. Ennek a túltömött elváráskosárnak az abszurditását nagyítja ki a mostani a helyzet.
Amiből, ha még hosszú ideig így megy, vagy az lesz, hogy az egyik szülő, valószínűleg az anya, valahogy kiszáll a munkából: felmond, fizetés nélküli szabadságra megy, felfüggeszti a vállalkozását, vagy kirúgják. (Ahogy normál, vírusmentes időben is az anya az, aki a család miatt kisebb presztízsű és fizetésű, a képességeinél akár alacsonyabb szintű, de talán kevesebbet kívánó munkát vállal.) Vagy pedig az, hiszen a legtöbb családban katasztrofális lenne az egyik fizetés kiesése, hogy a szükség érdekében a gyerekeket magukra hagyva dolgoznak, teszik amit kell, mentik az állásukat, egyre fáradnak, és nő a lelki teher bennük is és a gyerekeikben is.
Tanulhatnánk ebből
Nem tudom, mi lehet a megoldás, és talán lehetetlen is lenne megoldást találni. Leginkább csak fel szerettem volna hívni a figyelmet arra, hogy nem az van, hogy szépen beállt egy új rutin, és mindenki jól feltalálta magát benne.
A jövőre nézve viszont el lehetne kezdeni azon gondolkozni, hogy ha tudunk kezdeni valamit azokkal a problémákkal, amiket még erősebben felszínre hoz a járványhelyzet, akkor ideje nekilátni. Ahogy talán most lehetőség adódott, hogy értékelni kezdjük az otthon készített ételt, a közelből vásárolt termékeket, vagy fejleszteni kezdjük a biciklis közlekedést. Hogy ne kényszerüljenek a szülők arra, hogy a rendszerből, berendezkedésből fakadó lehetetlen helyzeteket egyénileg próbálják megoldani, miközben állandóan azzal szembesülnek, hogy nem képesek rá.
*az, hogy férfi, emiatt érdekes:
