Többnyelvű iskolarendszer, ahol a bukás ismeretlen fogalom

Február közepe, hétfő reggel hét óra van. És pocsék idő. Pedig egyszerűen csak esik az eső, ami az észak-malajziai Cameron-felföldön nem ritkaság. A hétfő reggel lehet itt a nyomasztó tényező. Yvonne-nal, a fogadó családom háromgyerekes anyukájával kitesszük a legkisebbet, a tízéves Zhant a suli bejáratánál, majd elugrunk a közeli piacra, amíg megérkeznek a tanárok – a segítségükkel valahogy majd csak besétálok...

A WorkAway keretében 12 napot töltöttem egy tündéri, virág- és szójatej-kereskedelemmel foglalkozó családnál, akiket megkértem, hogy egyik nap hadd mehessek el a gyerkőccel az iskolába, pusztán kíváncsiságból, körbenézni. Valószínűleg azt gondolták, hogy csak a suli épületében szeretnék gyönyörködni, mert arról nem szóltak, hogy a rengeteg gyerekrablás miatt hozott rendszabályoknak köszönhetően egy ideje a szülők számára is elég körülményes a bejutás.

Piacozás után Yvonne visszakísér az iskolához, melynek udvarában már javában zajlik a hétindító ceremónia. A kapu mellől figyeljük, ahogy az álmos-lelkes diákok kórusban felelnek a pódiumon szónokoló tanárok bölcs gondolataira. „Csak a szokásos értékelő és motivációs beszédek. 30-40 percig szokott tartani, utána kezdődnek a tanórák” – magyarázza Yvonne, majd mielőtt elköszön, bemutat a két iskolaőrnek, és megbízza őket azzal, hogy a műsor végeztével szóljanak egy-két szót az érdekemben az igazgatónőnél.

Néhány perc múlva már az iskola folyosóin sétálunk NG Saiw Lan, angolosított nevén Elizabeth Teresa NG igazgatónővel, közben be-bekukkantunk a nyitott ajtóknál zajló tanórákra. Ki némán lapít, ki kíváncsian firtatja, mit keresek errefelé, ahol a madár se jár.

„Nincsenek hozzászokva látogatókhoz” – súgja oda Elizabeth, ám egyből feloldódnak a szégyenlősebbek is, miután mesélek egy kicsit magamról. Aztán olyan gyorsan le is adják a drótot társaiknak, hogy a következő csengőszó után az egyik csoport már térképpel fogad, és mutatja meg rajta „icipici” országomat. Le a kalappal előttük, hiszen a harmincperces órák közti röpke szünetek csak arra elegendők, hogy a gyerekek az egyik teremből a másikba vándoroljanak.

„Hétfőnként 13.35-ig, kedden, szerdán és csütörtökön 13.05-ig, péntekenként pedig 12.35-ig van tanítás, a muszlim pedagógusoknak ugyanis oda kell érniük a hagyományos pénteki istentiszteletre” – mondja az igazgatónő, aki egyébként fél éve vezeti az iskolát, és a kínai nyelv mellett választható délutáni foglalkozás keretében asztaliteniszt oktat a diákoknak. 

Itt meg is ragadom az alkalmat, hogy rendezzem a fejemben keletkezett bábeli zűrzavart. Mint megtudom, Malajzia etnikai és kulturális összetételének köszönhetően alapvetően két kategóriába, a maláj nyelvű nemzeti és a nem maláj nyelvű nemzeti típusú (avagy nemzetiségi) iskolák csoportjába sorolhatók az állami finanszírozású alapfokú oktatási intézmények.

Utóbbiak két további iskolatípusra oszthatók: az egyik a kínai nemzetiségi iskola, ahol mandarin kínai nyelven folyik az oktatás, és a gyerekek az egyszerűsített kínai írást sajátítják el, a másik pedig az indiai nemzetiségi iskola, ahol a tamil az elsődleges nyelv. Ám etnikai hovatartozástól és anyanyelvtől függetlenül bárki bármelyik típusú iskolába járhat, és ezt a lehetőséget ki is használják a családok: a statisztikák szerint az elmúlt években 4 százalékról 18 százalékra nőtt azoknak a nem kínai gyerekeknek a száma, akik kínai nemzetiségi iskolában tanulnak. Ennek persze több oka is lehet, de a legjellemzőbb az, amit egy maláj apuka is megosztott velem:

„Szeretném, ha a gyerekeim közvetlenül is megismerkednének a kínai nyelvvel és kultúrával. Így nemcsak sokkal több és jobb lehetőségük adódik a továbbtanulásra, de tapasztalataim szerint az együttélésből adódó félreértéseket, konfliktusokat is elkerülhetjük, ha kölcsönösen alkalmazkodunk egymáshoz más népcsoportokkal. Mindez a nemzeti egység erősítése szempontjából is fontos, másrészt a kínai globalizáció miatt sem egy hátrány, ha a második nyelved a mandarin. Lehet, hogy a nem kínai tanulók nem teljesítenek kiemelkedően a kínai nyelv írásában és olvasásában, de a legtöbben úgy fejezik be az általános iskolát, hogy folyékonyan beszélik a nyelvet.”

A maláj és az angol nyelv persze iskolatípustól függetlenül kötelező tantárgy, ami azt jelenti, hogy négyéves koruktól az anyanyelvük mellett két másik nyelvvel is intenzíven ismerkednek a gyerekek.

Nincs kőbe vésve, hogy mikortól járhatnak óvodába, de általában hároméves koruktól viszik a gyerekeket úgynevezett játszókörökbe, ezt követi az iskolai előkészítő négy- és hatéves kor között, majd 6-7 éves korban megkezdhetik általános iskolai tanulmányaikat.

„Az alapfokú oktatás hat tanévet foglal magába, és célja, hogy jó alapot biztosítson a tanulóknak az olvasási, szövegértési, írási és aritmetikai készségek fejlesztéséhez. Az Oktatási Minisztérium 2017-ben felülvizsgálta és módosította az általános iskolai alaptantervet, hogy az még inkább a 21. század igényeire legyen szabva, így egyre nagyobb hangsúly kerül a kritikus gondolkodásra és a számítástechnikai ismeretek elmélyítésére. A fő tantárgyak a három nyelv mellett a matematika és a természettudományok, negyedik évfolyamtól emellé jön a történelem, hatodiktól pedig az irodalom” – magyarázza Elizabeth, aki egyetért azzal a holisztikus hozzáállással, hogy a gyerekek ne csak intellektuális, hanem erkölcsi, spirituális, mentális és fizikai szinten is jól teljesítsenek.

A hatodik tanév végén a tanulók az Ujian Penilaian Sekolah Rendah (Általános Iskolai Tanulói Teljesítménymérés) teszten adnak számot tudásukról – teljesen stressz- és kudarcmentesen, ez ugyanis nem vizsga, hanem egy tét nélküli, PISA-szerű felmérés. „Általános iskolában – illetve újabban a középiskola első két évfolyamán – nincs évismétlés. Valamennyi tanuló, függetlenül egyéni teljesítményétől megkezdheti a középiskola előkészítő évfolyamát” – fűzi hozzá az igazgatónő. 

Ez mind szép és jó, de ahány gyerek, annyiféle szociális háttér, és ebből adódóan annyiféle attitűd és teljesítmény. Mi lesz később azokkal a tanulókkal, akik az átlaghoz képest gyengébben teljesítenek? – kérdezem a tanárnőtől. 

„Mindent megteszünk annak érdekében, hogy felkeltsük vagy fenntartsuk a gyerekek érdeklődését a tanulás iránt, és hogy mindenki elérje a minimális szintet. A felzárkóztatás, ami jelenleg 25 tanulót érint, részben önkéntes alapú korrepetálások, részben hivatalosan szervezett iskolai mentorprogram keretében zajlik. Ez azt jelenti, hogy valamennyi pedagógus munkaköréhez tartozik egy vagy két hatodik osztályos tanuló felügyelete és támogatása. Fontos, hogy a diákok biztonságban érezzék magukat, és hogy tudják, van kihez fordulniuk, adódjon bármilyen nehézség otthon vagy az iskolában” – feleli Elizabeth, aki kollégáival együtt az iskola épületének csinosításán, otthonosabbá tételén is serényen dolgozik. Ezt az odaadó munkát a gyerekek is nagyra értékelik: előszeretettel kopogtatnak be tanáraikhoz csak azért, hogy szép napot kívánjanak nekik.

Az irodai forgatagban az egyik pedagógustól tudom meg, hogy az igazgatónő nemcsak saját munkahelyén kamatoztatja kiváló motiváló képességét, de rendszeresen megfordul más oktatási intézményekben is, hogy lelkesítse a jövő nemzedékét. Miközben a továbbtanulásról beszélgetünk, megemlítem, hogy rákérdezni nem, csak gyanítani mertem, mi lehet a helyzet a fogadó családomnál, miután többször is azzal szembesültem, hogy a 17 éves középső gyerek az egyhetes kínai újévi szünet után is otthon van, és hol tévét néz, hol órákig a telefonját nyomkodja, hol pedig besegít a családi bizniszbe. Mint kiderül, Elizabeth szegről-végről ismeri a famíliát, és mindjárt meg is erősíti a hipotézisemet: 

„Különösen vidéken – ahol a családi gazdaságok egymás hegyén-hátán sorakoznak – jellemző, hogy a fiatalok vagy önállóan, vagy szülői nyomásra döntenek úgy a középiskola vagy akár az általános iskola befejezése után, hogy elég volt a tanulásból. Ez egyrészt érthető, hiszen biztos helyük és funkciójuk van az otthoni vállalkozásban, másrészt viszont – és ezt félre ne értse, mindenféle szorgalmas munkát nagyra becsülök, de – elszomorít, ha belegondolok, hogy mennyi emberi potenciál maradhat így kihasználatlanul.”

„Bőven eleget ahhoz, hogy ne unatkozzunk”– feleli egy harmadikos fiú, amikor a tízórai szünetben azt firtatom, mennyi házi feladatot szoktak kapni. „De azért nem is szakadunk meg a leckeírásban” – helyesbítenek az osztálytársak. Mint mondják, legkésőbb délután háromkor már otthon szoktak lenni akkor is, ha a tanórákat valamilyen délutáni foglalkozás követi. A legnépszerűbb a kosárlabda, az asztalitenisz, a kínai sakk, a tollaslabda, a cserkészet és a kalligráfia, de az ötödikesek által szervezett rajzszakkörhöz vagy a könyvmolyok klubjához is bárki csatlakozhat. „Ott mindig gyorsan elrepül az idő” – véli az olvasókör egyik új tagja. 

A testnevelésóra menetéről és hangulatáról saját iskolás éveim jutnak eszembe: a bemelegítés és a kötelező körök lezavarása után jöhettek az ügyességi és a labdajátékok – kinek mihez volt éppen kedve. A nosztalgiázásból egy mellettem csattanó kosárlabda riaszt fel. Hamarosan ebédszünet, aztán lassan vége is a napnak. Nem is olyan borzasztó ez a hétfő! Visszasétálok az igazgatói irodába, hogy elbúcsúzzak Elizabethtől, aki éppen kínai fogalmazásokat javít, és láthatóan igencsak mulattatja a feladat. „Ez a fiú egy igazi kis Mo Jen! Hat oldalon át sztorizgat arról, hogy milyen kalandokba keveredtek a szünetben a kutyájával” – áradozik meghatottan. 

Miközben a kapuig kísér és néhány szót vált az iskolaőrökkel, én a kerítésen keresztül történő etetés látványával vagyok elfoglalva. Első blikkre talán börtönvizitet idéző hangulata van, de most már tudom, mekkora a kontraszt a látszat és az iskola falain belül zajló valóság között. Közben azon töprengek, hogyan köszönjem meg az igazgatónőnek a lehetőséget, ám a dolgomat lényegesen leegyszerűsíti, hogy eddig csak malájul tanultam meg hálálkodni, így hát marad a jól bevált terima kasih. Azóta persze gyakoroltam kínaiul is! Az én végtelenül lebutított verzióm valahogy így hangzik: Szje-szje.