A gyereknevelés néha lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Első gyereknél még minden új, emiatt ott lappang a bizonytalanság, hogy vajon jól csinálom-e. A másodiknál azt hiszem, hogy már tudom, hogy kell, de ő másmilyen személyiség, ezért lehet, hogy ami először bevált, másodszor nem fog. Közben mindig akad valaki, akinek megvan a véleménye a módszereimről, és aki jobban tudja, mit hogyan kéne.
Nem könnyű – senkinek sem az. Gyakran előfordul, hogy a dolgok nem a terveinknek megfelelően alakulnak, amitől feszültek és idegesek leszünk, ettől pedig a gyerekeink is feszültek és idegesek lesznek. Hasonlítgatjuk magunkat másokhoz, más országok gyereknevelési módszereiből próbálunk ötletet meríteni, de nem itt találjuk a megoldást, írja a Psychology Today.
Nem a finn, dán vagy japán szülőket kell tanulmányozni ahhoz, hogy jobb szülők legyünk, és nem a gyerekeinket kell megváltoztatni, hanem magunkra kell jobban odafigyelni, mondja Susan M. Pollak, a Harvard klinikai szakpszichológusa.
Lehet, hogy elsőre ez önzően hangzik, de Pollak tapasztalatai alapján a szülők általában azzal vannak elfoglalva, hogy hogyan javítsák meg a gyereket, hogyan vegyék rá, hogy jól viselkedjen, hogy aludjon, és hogyan legyen sikeres. Vagyis röviden: hogyan váljon azzá, amilyenné ők szeretnék. Közben pedig gyakran megfeledkeznek saját magukról.
Hogyan változtassunk?
Pollak szerint fontos, hogy rátaláljunk önmagunkra, ehhez pedig egy egyszerű gyakorlatot ajánl. Hunyjuk be a szemünket, és tegyük fel a kérdést: „Ki vagyok én?” Ha az első válaszunk az, hogy anya vagy apa, akkor gondolkozzunk, ezenkívül kik vagyunk még? Mert szülőnek lenni csodálatos, de a gyerekek előtt is voltunk valakik, és fontos, hogy ezt megőrizzük.
Pollak szerint nincs szükség drámai változásokra, bőven elég az is, ha naponta csak néhány percet szánunk arra, hogy a gyerekek helyett saját magunkat helyezzük a középpontba. Ő ehhez mindfulness gyakorlatokat, meditációt ajánl, amelyek segítenek a jelenre fókuszálásban.
Szánjunk időt magunkra is!
Tapasztalataim alapján vannak olyanok, akik abszolút kiteljesedtek az anyaságban. Nem hiányzik nekik a munka, és boldogok attól, hogy a napjuk azzal telik, hogy főznek, játszótereznek a gyerekekkel, és vezetik a háztartást.
De én nem ilyen vagyok. Nekem a lelki egyensúlyomhoz szükség van arra, hogy időnként kiszabaduljak otthonról, és tanítsam a kutyáimat (és mások kutyáit), vagy elmenjek egy izgalmas szemináriumra (ami persze szintén kutyás), esetleg elmenjek egyet SUP-pal a Ráckevei-Dunára. Ha erre valami (például felváltva beteg gyerekek) miatt nincs lehetőség, sokkal türelmetlenebb leszek, ami azonnal meglátszik a gyerekek viselkedésén is. Szóval a lényeg, hogy ahhoz, hogy jó anya tudjak lenni, időnként gyerekmentes időre van szükségem. Ne legyen lelkifurdalásod, teljesen rendben van, ha te is így érzed!
