Az óra ketyeg, mi pedig tele vagyunk bizonytalanságokkal. Pengeélen táncolunk a 2020-as évek küszöbén, elavult gondolkodásba, rendszerekbe, módszerekbe kapaszkodva. Nem tudjuk, hogy milyen technológiai újítások fogják még felforgatni a mindennapjainkat, az előrejelzésekből pedig azt a következtetést vonjuk le, hogy kezdhetünk rettegni, mert a mesterséges intelligencia meg az automatizáció a következő évtizedekben minket is kitúr a munkahelyünkről. A 2019-ben születetteknek egy „olyan világban kell majd megállniuk a helyüket, ahol a foglalkozások csaknem fele vagy eltűnik, vagy pedig gyökeresen átalakul, és tízből hat jelenleg még óvodáskorú gyerek olyan munkakörben fog dolgozni, amely ma még nem létezik” – írja Nemes Orsolya generációkutató nemrégiben megjelent könyvében, a Generációs mítoszokban.
Sokan tehetetlennek és haszontalannak érzik magukat ebben az egyre gyorsabb iramban változó világban, pedig csakis rajtunk, embereken múlik az, hogy mit kezdünk az újabb és újabb innovációkkal. De milyen oktatási modellekre, milyen típusú tudásra és kompetenciákra van szükség ahhoz, hogy fiatalok és idősebbek egyaránt lépést tudjanak tartani a technológia rohamos fejlődésével? Mely munkaköröket fenyegeti az automatizáció? Mennyire leszünk lecserélhetők? Milyen lesz a jövő munkaerőpiaca? Hogyan birkózhatunk meg a 21. század legnagyobb kihívásaival: a klímaváltozással, a növekvő társadalmi egyenlőtlenségekkel és a technológia térhódításával? Ezekről a fontos kérdésekről beszélgettünk Nemes Orsolyával.
Nem új keletű jelenség az Ezek a mai fiatalok! meg a Bezzeg az én időmben... szajkózása, de az utóbbi években érezhetően felerősödött a generációzásról szóló diskurzus. Mi áll ennek a hátterében?
Mindig az aktuális fiatalokkal van a baj, ez valóban nem újdonság. Rengeteg írásos emlék maradt fenn az elmúlt ötezer évből, amelyek szerzői koruk fiataljaira panaszkodnak. Ebben nyilván benne van az is, hogy az idősebbek néha megfeledkeznek arról, hogy ők is voltak fiatalok. Annak azonban, hogy napjainkra ennyire felerősödött a generációk közti frusztráció, az az oka, hogy nagyon rövid idő alatt nagyon sokat és látványosan, kézzelfoghatóan változott a világ. Míg régebben nemzedékeken keresztül mentek végbe társadalmi vagy globális szintű változások, a 21. században mindössze tíz év alatt radikálisan átalakult az életünk. Olyan mértékben kitágult a világ, hogy egyetlen kattintással szinte bármihez hozzáférhetünk, a digitalizációnak köszönhetően pedig annyi információval találkozunk egy nap alatt, mint egy 15. századi ember egész élete során. Ebben az ingerözönben pedig nem egyszerű eligazodni, megfelelően tájékozódni, ezért sokszor ösztönösen általánosításokba kapaszkodunk, ami alól a generációzás sem kivétel.
Amikor generációzunk, nem vesszük figyelembe, hogy az emlegetett fiatal vagy idős milyen életszakaszban tart, hol jár a családi életciklusban, milyenek a lakhatási körülményei, a tudása és a tapasztalatai, milyen fogyasztói szokásai vannak, vagy hogy milyen anyagi és szociális háttérrel rendelkezik. Olyan lényeges tényezőkre sem gondolunk, hogy az elmúlt 150 évben kétszeresére nőtt az átlagos élettartam, hogy mennyire elmosódtak a felnőtté válás mérföldkövei, hogy mennyire kitolódott az elköteleződés és a gyermekvállalás időpontja, és még sorolhatnám. Annál, hogy igyekeznénk megérteni a kontextust, amelyben élünk, sokkal egyszerűbb születési idő alapján különböző csoportokba sorolni és egységként kezelni az embereket, a családban, a munkahelyen vagy bármilyen társas együttélés során felmerülő feszültségeket pedig életkori sztereotípiákkal megmagyarázni.
Netán személyes élmények késztettek arra, hogy belefogj a Generációs mítoszok megírásába?
Pályakezdő szervezetfejlesztőként kezdett el komolyabban foglalkoztatni a téma. A cégnél, ahol dolgoztam, a munkatársaim zöme 10-40 évvel volt idősebb nálam, és mindössze ketten voltunk juniorok. A 2010-es évek elejéről van szó, ekkor jött be az okostelefon meg a közösségi média, és ekkor kezdték érezhetően szapulni az Y generációt – így engem is. Magam is észleltem a gondolkodásbeli különbségeket és az egymásnak feszülést, ugyanakkor bármelyik generációról olvastam vagy hallottam valamit, kapásból fel tudtam sorolni húsz embert az ismeretségi körömből, akikre azok a címkék meg jelzők nem illettek. Úgy gondoltam, sokkal komplexebb ez a jelenség, mint amilyennek elkönyveljük, ezért ástam bele magam ebbe az izgalmas témába. Amikor az erről készített prezentációmat a Slideshare-en beválasztották 10 millióból a legjobb húsz közé, rájöttem, hogy érdemes ennél is mélyebbre ásni és tisztázni a félreértéseket. Így született meg a könyv.
Ami nemcsak a generációzás jelenségéről és az ezzel kapcsolatos tévhitekről szól, de három további, mindannyiunkat érintő problémakörnek, a klímakatasztrófának, a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek növekedésének, valamint a technológia térhódításának is szenteltél egy-egy fejezetet. Hogyan függ össze mindez a kutatási területeddel?
Amellett, hogy a tévhitekre és a téma összetettségére igyekeztem fókuszálni, szerettem volna felhívni az emberek figyelmét arra, hogy a múlton rágódás helyett érdemes lenne inkább összefogni, és konstruktívan a jövő felé mozdulni. Tény, hogy változik a világ, de azért még vannak olyan biztos pontok, amelyekhez visszatérve újra lehet tervezni. A fiatalabbakban és az idősebbekben is ugyanúgy vannak univerzális értékek, és ez egy nagyon jó közös metszet, amiből ki lehet indulni.
Egyetlen nemzedék tenni akarása sajnos nem valószínű, hogy elhozza a megváltást, ezért szükségünk van egy generációk közötti megállapodásra azzal kapcsolatban, hogy hosszú távon hová szeretnénk eljutni, a globális válaszok mellett pedig lokális, vagyis gyors, hatékony és rugalmas helyi megoldásokat is érdemes keresnünk a közösségeinkben. A nyugati társadalmak szlogenje az elmúlt évtizedekben az volt, hogyan tudsz TE boldogulni, előrelépni, sikeresebb lenni, még többet elérni.
Fontos az egyén jólléte és boldogulása, de érdemes lenne ezt a szemléletet végre globális szintre emelni és a MI-ről is gondolkodni.
Ahhoz tehát, hogy a következő évtizedekben javuljon az életminőségünk, minden nemzedéknek végig kell gondolnia, hogyan tud a saját, valamint a gyerekei és unokái számára élhető világhoz hozzájárulni. A jövő ugyanis minden generációnak mást jelent majd. Életkorunkból fakadóan másképp fogjuk látni, megélni és másképpen tudunk majd reagálni az elkövetkező folyamatokra és nehézségekre, és persze más lesz az eszköztárunk is, amelyet bevethetünk az alkalmazkodás érdekében.
Sokfelől halljuk azt a narratívát, hogy jönnek a robotok és elveszik a munkánkat, ezért fel kell vennünk a versenyt a gépekkel. Tényleg ilyen radikális változások várhatók egyes szakmákban?
Szerintem ehhez a kérdéshez inkább úgy kellene hozzáállni, hogy miként tudunk együttműködni az új technológiákkal. Az emberiség évezredek óta azzal kísérletezik, hogy kiterjessze a valóságának a határait. A lándzsa hatékonyabbá tette őseink zsákmányszerzését, a mezőgazdasági gépek felváltották a robotolást és sok monoton fizikai munkát, a mosogatógép vagy a főzőlap használatával pedig időt és energiát spórolhatunk meg, hogy olyan dolgokra tudjunk koncentrálni, amelyeknek nagyobb hozzáadott értéke van.
Az innovációkkal együtt alakulnak át folyamatosan a szakmák is: a sebész már nem érvágással meg piócákkal gyógyít, az építészek pedig, akik néhány évtizede még ceruzával, pauszpapírral és zsilettpengével készítették a tervrajzokat, ma már számítógépes programokkal dolgoznak. Bizonyos szegmensei, egyes részfeladatai biztosan automatizálódni fognak a szakmáknak, de ha mindennek tudatában vagyunk, akkor fel is tudunk rá készülni. A robotok abban jók, hogy egy szűkebb területen belül egy speciális feladatot gyorsan elvégezzenek, vagyis ők a dobozon belül működnek jól, míg mi, emberek a dobozon kívüli gondolkodásban vagyunk erősebbek. Pánikolás helyett tehát a lehetőséget érdemes ezekben a modern vívmányokban meglátni, a robotika és a gépi tanulás ugyanis nem rossz dolgok, csupán eszközök. Rajtunk áll, hogy mit kezdünk velük.
Mi a helyzet a művészetekkel? Mennyire fognak felértékelődni vagy átalakulni a jövőben?
Szerintem a művészeteknek megmarad a jelentősége, és folyamatosan alakulnak át, ahogy eddig is tették. A klasszikus mellett megfér a modernebb vonal is, az elektronikus hangszerek, a számítógépes hangszerkesztés, a fényfestés, az Illustrator vagy a Photoshop mellett további eszközöket kapnak majd a művészek a kezükbe, amik által új területek is megnyílhatnak előttük. Arról nem is beszélve, hogy művészek, illetve bölcsészek is sokszor jelennek meg az üzleti életben, mert másféleképp közelítenek egy-egy problémához. Jack Ma, az Alibaba CEO-ja angol szakra járt, Susan Diane Wojcicki, a YouTube CEO-ja történelem és irodalom szakon diplomázott, Stewart Butterfield, a Slack CEO-ja pedig filozófiát hallgatott.
Arra kellene tehát törekedni, hogy jól kiegészítsük egymást a mesterséges intelligenciával.
Meg persze egymással is, hiszen nem lehet mindenki alkalmas mindenre, és ez így van rendjén. Én például soha nem tudnék könyvelni, és valószínűleg borzasztó mérnök is lennék, a könyvírást viszont nagyon élvezem.
Ami a jövő munkaerőpiacát illeti, az úgynevezett modern kentauroké, vagyis a mesterséges intelligencia és az ember együttműködéséé lesz a főszerep.
Sokszor attól hangos a média, hogy a kognitív természettudományos készségekben, vagyis a STEM-szakmákban van a jövő, és itt mutatkozik szakemberhiány, ezért az ilyen irányú képzések felé kell orientálni a diákokat. Arról azonban hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy valakinek érdemes lenne majd segíteni annak eldöntésében, hogy tudósaink és mérnökeink vívmányai jó dolgok-e, és milyen hatással lesznek társadalmunkra és a benne élő emberekre.
Egy önvezető autó nagyszerű találmány, de a mérnök munkája és a beprogramozás mellett a pszichológiai, filozófiai és morális aspektusokra is gondolni kell: hogyan mérlegeljen egy sofőr nélküli jármű egy olyan vészhelyzetben, amelynek két lehetséges kimenetele van: egy kisgyereket üt el vagy egy idős házaspárt? Szóval a sikeres együttműködéshez rengeteg szempontot meg kell vizsgálni, ezért itt az ideje, hogy elkezdjünk újra kivételes értékként gondolni a filozófusainkra, pszichológusainkra, szociológusainkra is – ugyanakkor olyan ütemben jönnek az újabbnál újabb fejlesztések, hogy nincs lehetőségünk jó filozófus módjára évekig morfondírozni és vitatkozni egy-egy jelenség különböző jelentésein és definícióján. Ehhez pedig arra van szükség, hogy megfelelő oktatáshoz férjen hozzá lehetőleg mindenki, ezért újra kell gondolni többek között a foglalkoztatás és az oktatás-nevelés jövőjét is.
A mai 15 éveseknek az előrejelzések szerint aktív éveik során 17 munkahelyük lesz 5 különböző iparágban. Ez a trend azonban arra kényszerít sok diákot, hogy ne feltétlenül azért akarjon megszerezni egy diplomát, mert érdekli az adott tudományterület, hanem mert szimplán időt – és papírt – nyer vele, amitől jobb jövőbeli állást és kilátásokat remél. Ezek szerint már nem feltétlenül az egy szakterületen belül szerzett elmélyült tudásra lesz szükség, hanem arra, hogy képesek legyünk minél több lábon megállni?
A múlt században még vígan elvoltak az emberek egyetlen képzettséggel, ehhez képest manapság egy-egy megszerzett készség szavatossága nagyjából öt év, aztán sok mindent lehet újra tanulni, netán a nulláról kezdeni. Éppen ezért elengedhetetlen a folyamatos megújulás, ami mára szerencsére már beivódott a köztudatba. Az én időmben még elég meglepetésszerű volt, hogy jaj, gazdasági válság, hű, okostelefon, hopp, közösségi média, ma viszont már olyan sűrűn találkozunk újdonságokkal, hogy sokkal kevésbé rökönyödünk meg rajtuk.
A képzettséget tekintve én az arany középútban látom a megoldást: a boldoguláshoz mindenképpen szükséges a széles körű műveltség, hogy ne csak egy dologról legyenek ismereteink, hanem lássuk az egész kontextust. Ugyanakkor abszolút hiszek abban, hogy kell lennie egy szakterületnek, ami valóban érdekel minket és amiben elmélyülünk. Nagyon sokan csak azért mennek egyetemre, hogy legyen diplomájuk, de a szakválasztás nem teljesen tudatos: nem az a motivációja a kamasznak, hogy ő közgazdász akar lenni, hanem az, hogy a Corvinus egy nívós egyetem, ahonnan lesz egy értékes papírja. Aztán amikor az első évben számvitelt kell tanulni, akkor rájön, hogy ez mégsem neki való, de azért ellébecol ott három évig, aztán vakarja a fejét, hogy akkor most merre tovább.
Ezzel szemben, ha egy olyan szakmánk van, amiben valóban otthon érezzük magunkat, amit szeretünk, akkor abban a folyamatos megújulás nem teher, hanem élvezetes kihívás lesz. A szociológusok nagyon jó hálózatkutatók is egyben, és az antropológusok remekül tudják értelmezni online viselkedésünket. A lényeg, hogy ugyanazt a tudást használjuk továbbra is, mint korábban, csak más csatornákon, más szempontokat vizsgálva, és újszerű módon álljunk hozzá egy-egy kérdéshez. Ez a fajta rugalmasság teszi lehetővé, hogy ne legyünk kitéve a folyamatos automatizáció kockázatainak, hogy lépést tudjunk tartani az innovációval; időről időre újraképezzük magunkat – sőt, akár rendszeresen szakmát váltsunk.
Az sem mindegy, hogy mennyire stabil a személyiségünk, vagy hogy mennyire magas az érzelmi intelligenciánk. Milyen más értékek és készségek kerülnek még előtérbe a munkaerő-keresés terén?
Ez így van, nagyon fontos az alapos önismeret, a lelki egyensúly és a magabiztosság, hiszen aki két lábbal áll a földön, azt sokkal kevésbé fogják megtépázni a változások. Ebben pedig a kora gyerekkornak és a szülőknek van a legnagyobb szerepe, mégis kevesebb szó esik erről, mint a pedagógia és az oktatási rendszer felelősségéről. Mintha néha megfeledkeznénk arról, hogy a család az elsődleges szocializációs közeg, a pedagógus pedig hozott anyaggal dolgozik, arra tud építeni.
Ha egy gyereket nem tanítottak meg otthon arra, hogy figyeljen, vagy hogy késleltesse a vágyait, akkor nem várhatjuk el tőle, hogy egy 45 perces tanórát nyugodtan végigüljön. Nyilván sok sebből vérzik az oktatás, de azért vannak olyan elemei, amikért nem a rendszert kell felelősségre vonni. Apropó, felelősség. A tudatosság mellett elengedhetetlen lesz, hogy felelősséget érezzünk a szűkebb és tágabb környezetünkért.
Én innen, Magyarországról nem tudom megoldani a világ összes, klímaváltozással kapcsolatos problémáját. De még Magyarország is kevés lenne, ha az ügy élére állna, hiszen máshol is bocsátanak ki káros anyagokat. Éppen ezért nagyon fontos lesz a kooperáció másokkal, a tárgyalóképesség, a komplex problémamegoldás, valamint az átváltható készségek, vagyis azt, hogy képesek legyünk a tudásunkat másképpen alkalmazni, ehhez pedig egy nagy adag kreativitás is kell. És persze lexikális tudásra is szükség van, hiszen abból építkezünk. Ám mivel teljesen kultúrafüggő, hogy milyen oktatási modell válik be, azt a kérdést, hogy ezeket miként tanítják meg lakosaiknak, minden országnak saját magának kell megválaszolnia.
Ha hozzányúlhatnál a magyar oktatási rendszerhez, mivel kezdenéd a megreformálást?
A tanárképzés átalakításával. Sikeres országokat vizsgálva kimutatták már, hogy egy hatékony oktatási rendszernek az az alapfeltétele, hogy olyan pedagógusok tanítsanak, akik egyrészt elhivatottak, szeretik a gyerekeket és a munkájukat, másrészt nagyon jó módszertani, szakmai felkészítést kapnak, harmadrészt pedig ebből az eszköztárból ki tudják választani a gyerek számára megfelelő elemeket. Míg Finnországban, az egyik bezzegországban tízből egy ember jut be alsós tanárnak, nálunk boldog-boldogtalan elmehet tanítani. Márpedig ha nem szűrjük meg, hogy kiket engedünk a gyerekek elé és vértezzük fel őket megfelelő ismeretekkel és eszközökkel, akkor hogyan várjuk el a gyerekektől, hogy minden nap csillogó szemmel menjenek iskolába?
Emellett, mivel egy nyugati típusú társadalomban élünk, ahol az egyénen van a hangsúly, a differenciálásnak is fontos szerepet kell kapnia. Autonómiára, nyitottságra és kritikus gondolkodásra kellene nevelnünk a gyerekeket (ugyanakkor nagyfokú együttműködésre is, hiszen ezek nem zárják ki egymást), akik megfelelő tudással és készségekkel a birtokukban értékvezérelt válaszokat tudnak adni a velük szembejövő kihívásokra. Azt hiszem, egy ilyen iránnyal ki lennék békülve.
A klímaváltozás ügyéről, a bolygó és az emberiség jövőjéről milyen vízióid vannak?
Alapvetően optimista beállítottságú vagyok, egy jó adag realizmussal nyakon öntve. Azt látom, hogy sokszor el kell mennünk a falig, hogy észbe kapjunk és cselekedjünk. Hiába kapálóznak sokan húsz éve a szemetelés meg a széndioxid-kibocsátás miatt, eddig nem vettük komolyan ezt a klímaválság témát. Ott voltak az adatok, a tudósok, a jelentések, az egyezmények, amikkel évtizedekig senki nem foglalkozott, most pedig, amikor elérkeztünk egy fordulóponthoz és jön egy 16 éves lány, aki klímakatasztrófát hirdet, egyszerre nagy összefogások kezdődnek. Szerencsére egyre többen csatlakoznak a változtatni akarók táborába. Sokáig nem volt ciki a szemetelés, ahogy az asszony- és gyerekverés sem, ma viszont már egyik sem elfogadott, szóval mindig van egy kritikus pont, amikor átbillenünk a másik oldalra.
Most mintha egy tranzitzónában lennénk: tudjuk, hogy a régi nem oké, az újat viszont még nem látjuk tisztán, a kettő között pedig meg kéne találnunk az egyensúlyt. Ezek az átmeneti szakaszok mindig nagyon nehezek, de előbb-utóbb át fogunk billenni, mert egyszerűen nincs más választásunk.
Bizonyos tekintetben viszont jó lenne nem elmenni a falig.
Persze, sok mindenben, például emberek génmódosításában nem kellene ész nélkül feszegetni a határokat; hogy akkor kezdjünk el majd arról beszélgetni, hogy ez most jó-e vagy nem, amikor már ott vannak a génmanipulált emberek. (Mondjuk, ha hinni lehet a híreknek, Kínában már vannak is.) Sokkal könnyebb tervezni meg előzetesen szabályozni, mint utólag korrigálni. Ráadásul versenyt futunk az idővel, hiszen sokkal gyorsabbak az innovációk, mint ahogy megvizsgálnánk, hogy azoknak milyen jogi, gazdasági vagy társadalmi következményei lehetnek. Nem véletlenül van a robotizációnak is egy igen sötét olvasata. Bár az is igaz, hogy a rémisztgetés és a kritizálás mindig sokkal inkább nyitott fülekre talál, mint a konstruktív hozzáállás és a megoldáskeresés.
De a nagy kérdés az, hogy akiknek a kezében van a döntés, azok mit kezdenek a helyzettel. A villamosszék is árammal működik meg a laptopom is...
Bízom benne, hogy a következő évtizedekben világszerte olyan emberek kerülnek hatalmi pozíciókba, akik felelősségtudattal és a jövőre fókuszálva végzik majd a dolgukat.
