Gyerekkori élményeink olyanok, mint a ház alapzata: erre épül a későbbi életünk, és nagyon jelentős mértékben meghatározza a felnőttkori személyiségünket. Ha ez az alap valami miatt nem elég szilárd (például az érzelmi sérülések miatt), akkor az az egész felnőtt életünkre hatással lesz, írja a Psychology Today, melynek blogjában Robert Taibbi pszichológus összegyűjtötte, milyen személyiségformáló erők hatnak ránk gyerekként.
Születési sorrend
Több évtizednyi kutatás szól már arról, milyen hatással van a személyiségre az, hogy valaki hányadik gyerekként születik a családba. Az elsőszülött (vagy egyke gyerek) például valószínűleg jó vezető lesz, jól teljesít az iskolában, szabálykövető, ugyanakkor gyakran szorong, tapintatos másokkal szemben és önkritikus. Miért? Mert egyedül kellett megfelelnie a szülői elvárásoknak.
A második gyermek gyakran lázadó, feszegeti a határokat, megkérdőjelezi a vezetést. Van egy olyan elképzelés, miszerint az amerikai kultúrában azért olyan hangsúlyos a függetlenség és a semmiből építkezés, mert az Újvilágba nagyon sok másodszülött immigrált, akiknek helyt kellett állni, míg az elsőszülöttek megörökölték a családi vagyont.
A középső gyermek küzd azzal, hogy megszerezze a szülei figyelmét. Gyakran az elfeledett gyermeknek is nevezik őket, mert a szüleik figyelme hamar átsiklik róluk a legkisebb testvérre. Emiatt érzékenyek arra, ha nem kapják meg a figyelmet, nem veszik őket komolyan, nem értékelik őket.
A legkisebb testvér rendszerint nagy figyelmet kap, mindenki körbeugrálja. Az erőfeszítés nélküli fokozott figyelem hatására pedig felnőttként kivételezettnek érezhetik magukat, és dühösek, ha nem kapják meg, amit akarnak. De ugyanez a figyelem szorongáshoz is vezethet, mert gyerekként mindig valaki más oldotta meg helyette a dolgokat, így felnőttként lehet, hogy nem lesz elég önbizalma.
Érzelmi sérülések
Mindannyian szerzünk sérüléseket gyerekként. Ennek oka lehet például a kritizálás, az elhanyagoltság, ha nem értékelnek, ha nem hallgatnak meg, vagy éppen a túlzott kontroll. A megoldókulcsaink rendszerint a születési sorrendből fakadnak: az elsőszülött jó gyerekként viselkedik, a második dühös lesz, a középső pedig visszahúzódik. Ezeket pedig visszük tovább magunkkal a felnőtt kapcsolatainkba, és ha sérülünk, akkor a gyerekként tanultak alapján reagálunk. A probléma az, hogy a mi reakciónk gyakran a másik fél érzékeny pontjára tapint, például mi visszahúzódunk egy rossz kritika miatt, míg a másik dühös lesz, mert úgy érzi, elhanyagolják. Abban az esetben pedig, ha a sérüléseink traumatikus eseményekből következnek (például bántalmazás vagy gyász), akkor ösztönösen próbáljuk megvédeni magunkat attól, hogy ez megismétlődjön. Ezért inkább nem kerülünk közel másokhoz, nem bízunk senkiben, vagy épp túlzottan ragaszkodunk.
Családi légkör
Aki nem biztonságos környezetben nőtt fel, mert például a szülei gyakran veszekedtek, vagy az apja alkoholista volt, gyakran túlérzékeny lesz, és úgy érzi, állandóan készenlétben kell állnia, mert nem tudni, mikor történik valami.
Példaképek
A gyerekkorban látott szülői minták rendszerint kétféle hatást válthatnak ki: vagy azonosulunk az agresszorral, azaz kiabálunk, mint az anyánk, vagy pont ellenkezőleg: már kamaszként megfogadjuk, hogy mi sosem leszünk olyanok. Ez a megoldás azonban túl egyszerű és nagyon gyermeki, mert ugyan nem kiabálsz vagy nem alkoholizálsz, de helyette elfojtod magadban az érzéseidet, amitől önkritikus és levert leszel.
Ha változtatni akarsz
A lényeg, hogy a fentiek együttesen határozzák meg, milyen emberré válsz, és stresszhelyzetben automatikusan előjönnek a gyerekkori megoldókulcsok. Szerencsére azonban ezeken lehet változtatni, de először fel kell ismerni, hol vannak a repedések az alapban, mik azok a kapcsolók, amik a gyerekkori reakciókat előhívják, és utána tudjuk átprogramozni az agyunkat a másfajta válaszokra.
Ha tudod, hogy miért és hogyan lettél az az ember, aki vagy, akkor már jó úton jársz. Ha tudod, hogy például könnyen begurulsz, vagy érzékeny vagy arra, hogy nem vesznek figyelembe, akkor már a kezedben van a kulcs az ajtóhoz, ami visszatart.
Pszichodinamikai módszerek segítségével feltárulhatnak a régi sebek, és tudatosan elválaszthatod a múltat a jelentől, de anélkül is változtathatsz, hogy a múltban vájkálnál. Tudatosítsd magadban azokat a helyzeteket, amelyekben hajlamos vagy túlzóan reagálni, és döntsd el, hogy mostantól máshogy reagálsz! Erre fókuszál a kognitív viselkedésterápia. De ehhez le kell lassítanod, hogy képes legyél elcsitítani az automatikus válaszokat, hogy a racionális, felnőtt agyad közbeléphessen.
Fontos, hogy ne siettessük a dolgokat, mert ehhez a folyamathoz idő kell, és nem fogjuk tudni egy hét alatt átprogramozni magunkat. Türelmesnek kell lennünk, mert ki kell lépnünk a komfortzónánkból, és újra kell építenünk az önbizalmunkat azáltal, hogy megtapasztaljuk: az a következmény, amit a gyermeki agyunk előrevetít, valójában nem fog bekövetkezni.
Előfordulhat, hogy a gyerekkori élményekből csak azt visszük magunkkal, hogy mivé nem akarunk válni: a kiabáló anyává vagy az iszákos apává. Helyette azonban érdemes arra fókuszálni, hogy mivé szeretnénk válni. Válasszunk helyes példaképeket; döntsük el, mely értékeket tartjuk fontosnak; azt, hogy milyen példát szeretnénk mutatni a gyerekeinknek. Ne az járjon a fejünkben, hogyan tudjuk elkerülni a múlt megismétlődését: inkább gondoljunk arra, hogy milyen jövőt szeretnénk.
