Dr. Aja Louise Murray, a Zürichi Gyermekek és Fiatalok Szociális Fejlődését Segítő Projekt vezetője és kollégái két évvel ezelőtti vizsgálataikban arra a következtetésre jutottak, hogy a lánygyermekek esetében későbbi életkorban jelentkeznek a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) tünetei, mint a fiúknál. A kutatócsapat egy újabb, a Developmental Science hasábjain megjelent és a Research Digest által elemzett kutatásban ennek okaira próbált fényt deríteni, egyben megmagyarázni azt, hogy felnőttkorban miért találkozunk ugyanannyi ADHD-s nővel, mint férfival, miközben gyermekként jóval elenyészőbb a hiperaktív lányok száma.
Kamaszkorban jelentkezik újra a hiperaktivitás
A szakemberek több mint ezerötszáz, Zürichben élő, iskolás gyermektől hét és tizenöt éves koruk között gyűjtött adatokat vizsgáltak meg, akiknél tanáraik a klasszikus diagnosztizálási módszerek segítségével állapították meg az ADHD tüneteit. A rendellenesség két különböző ágensét, a figyelemhiányt és a hiperaktivitást külön vizsgálták a kutatók, ugyanis ezek általában eltérő ütemben alakulnak ki és változnak a gyermekek fejlődésével. A közkeletű tévhittel ellentétben a két viselkedési zavar nem azonos, sőt egyes esetekben még csak nem is jár együtt.
A figyelemhiányos tünetek mind a fiúk, mind a lányok többségénél – mindkét esetben a vizsgált gyerekek kb. 60 százalékánál – csupán csekély mértékben voltak megfigyelhetőek az említett életszakaszban. Az alanyok maradék 40 százalékának esetében azonban markáns eltéréseket találtak a kutatók a két nem között. Míg az ide tartozó fiúk többségénél állandó jelleggel és nagymértékben volt tapasztalható a figyelemhiány, a lányoknál egészen más volt a helyzet. Egyrészt általánosságban is kevésbé produkáltak a fiúkéhoz hasonló mértékű tüneteket, másrészt az ő esetükben a figyelemzavarral kapcsolatos gondok egyre csökkentek az évek során. Ez azoknál is megfigyelhető volt, akiknek közepes súlyosságú tüneteik voltak, melyek az évek múlásával eltűntek, és azon lányok esetében is, akik viszonylag komolyabb szintű figyelemhiánnyal indultak hétévesen, és habár tizenöt évesen még mindig az átlag felett volt azok előfordulása, állapotuk jócskán normalizálódott a kutatás elején megfigyeltekhez képest.
Hasonló volt a helyzet a hiperaktivitás esetében is. Az általános tendencia itt is olybá tűnt, hogy a tünetek gyermekkorban súlyosabbak, majd kamaszkorra fokozatosan csökkennek. Ezúttal azonban elkülöníthető volt egy olyan, kisszámú csoport (a fiúk 13, a lányok 10 százaléka), amelynél néhány évnyi lejtmenet után kamaszkorban újra erősödést mutattak a tünetek, és egy olyan halmaz is, akiknél folyamatosan magas maradt a hiperaktivitás szintje. Míg a vizsgált fiúgyermekeknek 24 százaléka tartozott az utóbbiak közé, a lányoknál mindössze 9 százaléknál tapasztalták ezt a tendenciát a kutatók.
Összességében megállapítható tehát, hogy a fiúktól eltérően a lányoknál egyrészt az idő elteltével folyamatosan csökkennek az ADHD tünetei, másrészt közöttük gyakrabban fordul elő, hogy éppen a pubertással jelentkeznek ismét, sőt felerősödve a hiperaktivitás és a figyelemhiány jelei. Az ADHD diagnosztizálására használt, általánosan elfogadott vizsgálati módszerek többsége a tizenkét éves korban meglévő tünetek alapján vonja le következtetéseit, ezért marad észrevételen a rendellenesség számos lánygyermek esetében.
Annak okai, hogy miért kezdenek kamaszkorban újult erővel előtörni a hiperaktivitásos zavarok egyes lányoknál (és fiúknál), egyelőre nem ismertek a tudósok előtt. Murray és kollégái mindenesetre azt tanácsolják, hogy az orvosok és pedagógusok szenteljenek nagyobb figyelmet a pubertáskorban előforduló ADHD-s tünetekre, különösen, hogy ez az időszak nem csupán kiemelten problémás, de egyben kulcsfontosságú is a felnőtté váláskor.
