Négyhetes volt az első gyerekem, mikor a Kispál búcsúkoncertje volt a Szigeten. Az ezt megelőző tizenöt év jó részét töltöttem koncerteken, rendszeresen beültem ide-oda esténként baráti társaságban, természetes volt, hogy jövök-megyek, ahogy kedvem tartja. A koncert előtti négy hétben viszont szinte ki sem mozdultam otthonról, mindenem fájt, és semmi mást nem csináltam csak szoptattam, pelenkáztam, ringattam, izzadtam és aggódtam.
Zongorázhatatlan a különbség a kétféle életmód között. Nem tagadom, az anyaságom első idejében rettenetesen elveszettnek, és sokszor kétségbeesettnek és mártírnak éreztem magam. Ezért is tűnt jó ötletnek, hogy a koncert idejére, két szoptatás között, visszanézek a régi életembe, és megtapasztalom, hogy a Sziget még mindig ugyanolyan, mint volt. Hát, lehetett a Sziget ugyanolyan, én már nem ugyanaz voltam.
Minimálisan éreztem azt az izgatott örömöt, amit előtte éveken keresztül, ahogy ballagtam befelé a nagyszínpad felé, de a ráadás végét már meg sem vártam, indultam haza. A koncert napjának is, mint minden napnak akkoriban, az volt a csúcspontja, amikor végignyúlhattam az ágyon, és körbevett a csak pillanatokig tartó csend és nyugalom.
Matrescence - anyakor
A „matrescence” (kb. anyakor) kifejezést a hetvenes évek közepén Dana Raphael antropológus találta ki, és Aurelie Athan, anyasággal foglalkozó pszichológus terjesztette tovább. A szó a kamaszkor (adolescence) kifejezés mintájára azt sugallja, hogy az anyává válás is egy olyan testet-lelket megváltoztató fejlődési fázis, mint a kamaszkor.
Az már közhely, hogy a kamaszkor során olyan testi, hormonális és lelki változások zajlanak, melyek megváltoztatják az embert – de ideje lenne azt is mindenki tudatába belevésni, hogy az anyaság egy ugyanilyen, mindenre kiterjedő fejlődési fázis – mondja ezt már Alexandra Sacks pszichiáter. Sacks arra biztatja a friss és kevésbé friss anyákat, hogy érzelmi változásaikról, testükről és minden egyébről, amit tapasztalnak, ahogy fejlődik bennük az anya, beszéljenek, osszanak meg élményeket a közösségi médiában is.
Azt mondja, hogy jelenleg az anyaságról való diskurzus kétpólusú: van az idealizált, szuperboldog anyakép, aminek kevés köze van a valósághoz, és van a szülés utáni depresszió. Érdemes lenne a köztes árnyalatokat is lefesteni, megtalálni a szavakat ahhoz, hogy a valódi anyaélmények megoszthatók legyenek. Amint az emberek, az anyák tudnak beszélni a tapasztalataikról, látják, hogy nincsenek egyedül, az egészséges feldolgozás is sokkal hamarabb történhet meg.
Létező fejlődési fázis
A matrescence fogalom visszahozhat némi varázst, izgalmat a felnőttkori fejlődésről való gondolkodásba is. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a kamaszkor lezárultával a felnőtt énünk kifejlődött, ez már így is marad. Holott erről koránt sincs szó, és például a szülővé válás egy hatalmas személyiségfejlődési lépcső mindenki életében.
Ráadásul ez az anyasági érés nem is zárul le az első gyereknél, vagy az első három év után. Mint egy tortán, egymásra rakódnak a rétegek, és minden újabb gyerekkel, minden újabb korszakkal új és új élmények, megugrandó érzelmi kihívások vannak.
A második kisbabánkat várva tudatosan készültem rá, hogy olyan időszak jön (amilyen az elsőnk újszülöttkorában volt), hogy nem lesz módom enni, aludni, zuhanyozni, és 0-24/7-es műszakban fogok ugrásra készen állni, ráadásul két picivel. Ehhez képest teljesen váratlan fordulat volt, hogy az első napoktól kezdve simán itt hagytam a kicsit a nagymamával, hogy a naggyal kettesben mehessek játszótérre.
Az a szorongó készenléti állapot, ami az elsőnél volt, már sosem jött vissza, beköszöntött viszont a két gyerek érdekei közötti lavírozás, ami azóta is tart, és amiben mindig igazságos szeretnék lenni, és sosem sikerül.
A hős útja
Athan azt mondja, hogy az anyává válás a hős útjához hasonlít. Minden mese, klasszikus hőstörténet úgy épül fel, hogy a főhős vagy önszántából, vagy a körülmények áldozataként belevág egy addig sosem látott kalandba. Útján számos nehézséggel néz szembe, sok próbát kiáll, és végül győzedelmesen tér vissza. Egy új, jobb, bátrabb, érzékenyebb ember válik belőle. Az anyává válás is ilyen. Nem feltétlenül van egy aha-élmény, hogy na, mostantól minden megváltozott, bár néha ez is megtörténik. Néha meg szép lassan tárul fel az a felelősség, az az önfeladás, amit ez jelent.
A modern ember sokszor rengeteg pénzt és időt áldoz arra, hogy spirituális fejlődésen menjen át, énközpontúsága feladásával, visszaszorításával boldogabbá váljon. Jóga, indiai utazások, meditáció, mindfulness – mind arra nevelik az embert, hogy legyen jelen. Aszketikus gyakorlatok sorával igyekeznek elérni azt a nyitottságot és önfeladást, ami egy magasabb szintű spirituális állapothoz kell. Ha megnézzük, a gyereknevelés, a kisbabáról gondoskodás monoton feladatát – azt látjuk, hogy ez felér egy lelki gyakorlattal.
Ahogy az anyakorról szóló cikk szerzője írja, és én is éreztem, akkor válik kínból örömmé, vagy legalábbis nyugodttá a ringatózó fel-alá járkálással töltött tízezredik óra, amikor megtörténik, hogy kiürül a fejed, elengeded azt, hogy mi mást is csinálhatnál, és megérzed, milyen csak az adott pillanatban lenni.
Igazi változás
Ez egy igazi változás, a türelem megszületése és az egó elengedésének pillanata, ami tényleg alapjaidban megváltoztat. Persze később is lesznek vágyak, később is lesz türelmetlenség és frusztráció, de hát a hős útja nem könnyű. Viszont talán jólesik az anyáknak és apáknak, ha a szülőséget fejlődés egyik legértékesebb részének tekintik, melyben gyerekeik a legelhivatottabb tanítómesterek.
