„Ki mondta, hogy a jó tanuló a tehetséges ember? Épp ellenkezőleg: a tehetséges és kreatív ember deviáns, egyenetlenül fejlődik, és utálja, amihez nincs kedve. El vagyunk tájolva, amikor a gyerekeinket a jó tanulásra űzzük.” Ha a gyermeknevelésről vagy az oktatásról van szó, szeretünk Vekerdy Tamástól idézni, ha pedig tőle idézünk, fenti sorai gyakran kerülnek elő. Én legalábbis az elmúlt időszakban sokszor olvastam, sőt, hallottam ezeket a mondatokat, jelentésük azonban a közbeszédben mintha megváltozott volna.
A formális logika
A leggyakoribb félreértés a tehetség és a deviancia összefüggésében adódik, méghozzá a kapcsolat egyszerű megfordításából. Az tehát, hogy a tehetséges ember deviáns, nem jelenti, hogy aki deviáns, az tehetséges is. Bármennyire is jólesik szülőként ezt gondolni, a deviancia, a fejlődés egyenetlensége vagy a feladattudat hiánya nem a tehetség egyértelmű jelei. Annak, hogy valaki nem képes „megfelelően viselkedni” éppúgy számos oka lehet, mint annak, ha bizonyos képességei az átlagnál gyorsabban vagy éppen lassabban fejlődnek.
Ennek az értelmezésnek ráadásul komoly veszélyei vannak, hiszen ha Petike problémás viselkedését rögtön és egyértelműen annak tulajdonítjuk, hogy Petike zseni (hiszen a Vekerdy Tamás is megmondta), éppen Petike valós nehézségeiről nem veszünk tudomást.
Figyelmen kívül hagyjuk például a gyerek teljes érzelmi életét, társas kapcsolatait és a családi hátterét. Ettől még persze lehet, hogy Petike tényleg zseni, ha azonban a szülők nem biztosítják számára az alapvető érzelmi biztonságot adó kereteket, vagy ha egyszerűen csak nem jön ki a többi gyerekkel, anélkül is lesznek gondjai az iskolának megfelelő magatartással.
Az élhetetlen zseni kultusza
A másik jellemző tévhit, hogy annak, aki tehetséges, nem kell megtanulnia egy közösség normáinak megfelelően viselkedni. A tehetség ugyanis alapvetően három fő alkotóelemből áll: az átlagon felüli képességekből, a kreativitásból és a motivációból. Kétségtelen, hogy a kiemelkedően jó képességű, kreatív gyerekekkel sokszor nehezebb a dolga mind a szülőnek, mind a pedagógusnak. Az ilyen gyerekek több figyelmet és energiát igényelnek, a tantervben szereplő feladatok kevesebb kihívást jelentenek a számukra, érdeklődésük is szerteágazóbb.
Az azonban, hogy a tehetséges gyerekek nevelése, szocializációja sokszor extra kihívásokat rejt, nem jelenti azt, hogy nem kell megcsinálni.
Kurt Gödeltől József Attilán át Bobby Fisherig tele vagyunk az élhetetlen zseni kultikus figuráival. A csodálat és a sajnálkozás egyszerre fogja el az embert, ha rájuk gondol, ennél jobban pedig talán semmi sem mutatja, hogy bár mindannyian maradandót alkottak a világban, ők maguk eközben szenvedtek. A tehetséges gyerekek számára éppen ezért fontos a megfelelő szocializáció, mely nem a szárnyaik letörését, hanem a társadalomba való beilleszkedés lehetőségét jelenti.
Ha gyerekként nem tanulják meg az önszabályozás és a társas alkalmazkodás alapjait, vagyis ha egyszerűen hagyjuk őket saját törvényeik, kényük-kedvük szerint élni, sőt, szülőként, pedagógusként mi alkalmazkodunk hozzájuk, éppen ezt a lehetőséget vesszük el tőlük.
Az, hogy a szocializáció folyamata a gyerekek (köztük a tehetséges gyerekek) szárnyainak letörését jelenti-e, a hogyan kérdése. Az irreális és fölösleges elvárásokkal agyonnyomott tehetséges gyerekek támogatása ezért nem a nevelés elhagyásával, hanem annak átalakításával lehetséges. Valóban el vagyunk tájolva, amikor a gyerekeinket a jó tanulásra űzzük.
De nem azért, mert a szülői szerepnek nincs létjogosultsága, hanem azért, amit a jó tanulás alatt értünk. Személytelen, objektív számokat. Miközben ott a gyerek, aki tud és nem tud, ért és nem ért dolgokat, érdeklik és nem érdeklik bizonyos témák, kapcsolatai és konfliktusai vannak az osztályközösségben - miközben saját magát is folyamatosan tanulja.
