Egyszer azt hallottam, ha igazán szeretünk valakit, akkor nem annak látjuk, aki, hanem akivé válhat. A szülőségben mindenképp szerepe van, hogy túllássunk a csemete aktuális állapotán, és megérezzük, hogy mivé érhet, alakulhat.
Rudolf Steiner filozófusra - akinek pedagógiájára épülve jöttek létre a Waldorf óvodák és iskolák -, fiatal korában rábízták egy fiú nevelését, tanítását. Az akkor tízéves fiú vízfejűségben szenvedett, jelentős lemaradással küzdött, igen rövid ideig tudta figyelmét fenntartani, az orvosok világosan megmondták a családnak, hogy normál iskolában ne is gondolkozzanak.
Steiner azonban meglátta, hogy ebben a fiúban több van, mint amire jelenleg képes. Kitartóan és személyre szabottan készült a vele töltött tanulási időkre, amik eleinte egészen rövidek voltak, mivel a fiú nem bírt többet negyed óránál. Hogy mi volt Steiner titka, nem tudom (legfeljebb annyit, hogy hitt a gyerekben), de a fiatal két év alatt behozta az addigi lemaradását, és olyan szintre jutott, hogy iskolában folytathatta tanulmányait, majd orvos lett belőle.
Persze, nem mindig van ennyire látványos eredménye a gyermekben való hitünknek, de jó, ha tudjuk, még ilyen hatás is elképzelhető. A szülőségben hétköznapi, apró dolgokban jelenik meg, túllátunk-e azon, amit adott pillanatban mutat a csemete. Fontos, hogy milyen a hozzáállásunk, ami aztán meg fog jelenni szavainkban, döntéseinkben.
Egy óvónő fogalmazott úgy: a szülői szerepben megvan az a kettősség, hogy egyfelől tudom, most az a feladatom, a szükséges mértékben irányítsam a gyereket, - jó értelemben - tekintély legyek számára. Másfelől közben tisztában vagyok vele, az is lehet, hogy ő nagyobb, mint én. Például többre fogja vinni, vagy erkölcsi értelemben nő túl engem.
Várunk a meglepetés kibontására
Egészen másképp, másfajta tisztelettel áll a gyerekhez az a szülő, akinek gondolataiban benne van: most olyanok a szerepeink, hogy nálam a kormányrúd, de nem biztos, hogy én vagyok több, nagyobb. Tehát ez a fölérendeltség a helyzetnek szól, nem pedig abszolút érvényű. Felemelő erre gondolni, mert rögtön kisebb súlyúnak tűnnek a hétköznapok bosszúságai, és szinte olyan, mintha egy becsomagolt meglepetés kibontására várnánk: előttünk áll annak megtapasztalása, mi lesz ebből a kis emberből.
Nem tudhatjuk előre, mire képes, hogyan alakul a személyisége. Talán még Steiner sem tudta volna megjósolni tanítványa pontos jövőjét. Inkább az a fontos, higgyünk benne, hogy ami ma látszik, az egy pillanatnyi állapot, és ha megkapja, amire szüksége van, kibontakozhat belőle valami nagyszerű.
Hangsúlyozom: itt nem feltétlenül teljesítményekről van szó. Nem azon van a hangsúly, hogy préseljünk ki minél többet a gyerekből: ne arra figyeljünk, hogy kihozzuk belőle, ami majd minket tesz büszkévé, hanem hogy őt segítsük kibontakozni abban, ami boldoggá, teljessé teheti az életét.
Sokszor van arra szüksége a gyereknek, hogy higgyük el, emberi helyzeteket vagy érzelmeket másképp fog tudni kezelni, mint ahogy jelenleg képes rá. Azért fontos ez, mert más hangon és más arccal szólunk rá a gyerekre, attól függően, hogy mi magunk mit hiszünk róla.
Azt hisszük, hogy alapvetően rossz természete van, és csak erőszakkal leszünk képesek rávenni, hogy elrejtse valódi énjét, és valamennyire normálisan viselkedjen? Vagy azt hisszük, alapvetően jó, képes a jóra, és ha megtalálja oda az utat, akkor örömmel fogja azt választani, ám az élet természetéből fakad, hogy sokszor nehéz rálelni arra a bizonyos útra. Azért vagyunk, hogy segítsünk ebben neki. Egészen másfajta nevelői módszerek következnek a két hozzáállásból. Az elsőből a keménység, akár megfélemlítés, a másikból az együtt érző segítés.
Amikor a gyermek szenved valamitől, például szorong, zárkózott, nem bízik magában, akkor döntő fontosságú, hogy a szülő belelátja-e, hogy túl együtt tudnak jutni a problémán. Képzeljük el, hogy a csemetének konfliktusa volt az iskolában. Vajon melyik szülő képes segíteni: aki maga is kétségbeesik, és érzékelteti a poronttyal, hogy ez olyan nehéz helyzet, hogy igazából nincs más megoldás, mint szenvedni tőle, vagy az, aki együtt érez, de hiszi, hogy előbb-utóbb sikerül majd megoldani. Lehet, hogy az ő zsebében sincs azonnali megoldás, de úgy gondolja, majd próbálkoznak, és egyszer csak lesz annak eredménye.
Bánj vele úgy, hogy kezdjen el változni
Ha akarnánk, sem tudnánk elrejteni, hogyan gondolunk a csemetére, látjuk-e, hogy a mostani állapot csak egy pillanat, és érezzük-e a lehetőségeket is, amivé válhat. Ahogy vígasztalunk, ahogy veszekszünk, ahogy dicsérünk, abból nyilvánvalóan kiderül ez.
Sok szülő ellentmondásos helyzetet hoz létre, mert minél durvábban érzékelteti a gyerekkel, hogy ahogy most viselkedik, például amennyire nem tanul, az rossz, elfogadhatatlan, felháborító, annál inkább úgy beszél vele, hogy a gyerek azt érezze: és ez örökké így is fog maradni. Ha tényleg szeretnénk, hogy valami változzon, akkor kezdjünk el vele úgy bánni, mint aki képes a változásra!
A nem tanuló gyerekkel ne úgy beszéljünk, mint egy lusta disznóval, mert az is marad. Hanem mint egy kölyökkel, aki képes teljesítményeket létrehozni és erőfeszítést tenni, de most, ebben a pillanatban még nem megy, ám holnap már lehet, hogy egy kicsivel jobban fog, holnapután pedig még jobban. Ha érzi a gyerek a szülőn ezt a hitet, akkor ő is elhiheti magáról.
Ahogy mindennek, aminek köze van a gyerekneveléshez, úgy ennek a mélyén is az lapul: és hogy van ezzel maga a szülő? Nehéz olyasmit átadni, amivel magunk sem rendelkezünk. Sokszor először magunkkal, a saját céljainkkal kell kezdeni: a kérdés, vajon magunkról elhisszük-e, hogy holnap lehetünk többek, csinálhatjuk egy kicsivel jobban, mint ma.
Cziglán Karolina pszichológus
