A testvérség az egyik legellentmondásosabb kapcsolat az ember életében. A természetéből és lényegéből fakadóan ambivalens. Gondoljunk bele egy nagy testvér helyzetébe. Ha őszinték vagyunk, és nem próbáljuk álszent mázzal leönteni, akkor belátjuk, hogy első körben a nagy csak veszít azzal, hogy érkezik egy kistestvér a családba.
Felborul a szokásos, megnyugtatóan ismerős rend. Valaki ellopja a szülők figyelmének, türelmének, energiájának jelentős részét. Tőle egy csomó esetben alkalmazkodást kívánnak, többet, mint korábban. „Ne hangoskodj, felébreszted a babát.” „Hoznál egy pohár vizet? Nem tudok felkelni, etetem a picit.”– és hasonlók. Miért kellene örülni ennek? Azért, mert aranyos? Mert a testvére? Ennek előnyei az első pillanatokban nem-igen tapasztalhatók.
Később fokozatosan billen a mérleg. Amikor már lehet vele együtt játszani, amikor már megélheti a kompetenciáját azon keresztül, hogy mennyi mindent jobban tud, és ő mutathatja, taníthatja a kisebbnek, akkor már van benne jó is. Aztán egyre több helyzetben cinkossá válhat a két vagy több testvér, jó értelemben is, például együtt fundálhatnak ki közös meglepetést anya vagy apa születésnapjára, és persze közös csínytevéseket is kiagyalhatnak. Az is jó, hogyha a szülőknél nem talál megértésre az ember, a testvérre sokszor olyankor is számíthat. Megértik egymást, milyen nehéz, mikor túl szigorú vagy értetlen velük anya és apa.
Ha jól alakul a testvérkapcsolat, akkor felnőttkorra billen át teljesen a mérleg. Hangsúlyozom: ha jól alakul. Akkor már nem szívják el egymás elől a levegőt, nincs szó arról, hogy versengeni kellene, ki kapja a korlátozott mennyiségű figyelmet és dicséretet, hiszen, ha megtörtént az érzelmi leválás a szülőkről, eleve nem onnan, legalábbis nem csak onnan várják a szeretetet, pozitív megerősítést. Ellenben van valaki, akivel közösek a gyerekkori emlékek, aki megnyugtatóan folytonos szereplője az ember életének: ismerte, mikor a párja, barátai többsége még nem, és ott lesz, mikor a szülők már nem.
A legtöbb szülő számára azonban problémát okoz, hogyan segítse, hogy jó testvérek legyenek a gyerekei. A tét nem kicsi, hiszen arra is látunk sok példát, hogy a gyerekkor, és a felnőtté válás évei nem a konszolidálódás és egymásra találás, hanem éppen az elmérgesedés jegyében telnek. Sok gyerek kerül távol a testvérétől, akár nem is beszélnek felnőttként. És ebben nyilván a szülőknek is van felelőssége.
A felnőttkorra is igazán, végletesen rossz testvér kapcsolatok mögött általában súlyosan sérült család áll. Az extrém körülményekre, mint mikor alkoholizmus, bántalmazás, súlyos mentális betegség merül fel a családban, ugyan előfordul, hogy összefognak a testvérek, de jellemzőbb, hogy különböző utakat találnak a túlélésre, és a közös trauma nem összehozza, hanem szétválasztja őket. Például az egyik gyerek erősebb, és jobban sikerül kiszakadnia a betegítő közegből, míg a másik vagy a többi ott ragad (akár konkrétan, fizikailag, vagy olyan értelemben, hogy követi a szülők nyomdokait).
A másik legnehezebb helyzet, mikor valamelyik gyereknél mutatkozik komoly testi vagy pszichés betegség, és a szülők megküzdési útja nem segít a jó testvérkapcsolat kialakulásában. Ha a beteg gyerek mellé állnak, a másik pedig háttérbe szorítva érzi magát, akkor rengeteg kimutathatatlan düh keletkezik benne mind a szülők, mind a testvér felé. Előfordul, hogy a szülők nem veszik észre, hogy a mentális beteg gyerek tünetei (például agresszív kitörései) túlzott, feldolgozhatatlan stresszt okoznak a másiknak, így olyan helyzet alakul ki, hogy az ép gyerek érdekeit senki sem képviseli.
Mi van akkor, ha az egyik gyereket jobban szereti a szülő?
Ha ilyesfajta nehézségek nincsenek a családban, akkor is sok apróságra érdemes figyelnie a szülőknek. Amit az előző példában láttunk, kicsiben bárhol felmerülhet: mindig figyeljük meg, vajon az összes gyerek érdekeit egyformán képviseljük-e! Minden családban van nehezebb, problémásabb gyerek. A szülő feladata figyelni, hogy ne szoruljon háttérbe, akivel nincs gond, ne kezdjünk valakinek kedvezni azért, mert zűrös.
Nem szeretik bevallani a szülők, holott egészen természetes érzés, hogy valamelyik gyerekhez közelebb érzi magát a felnőtt, fogalmazzunk úgy, őt könnyebb szeretni. Ettől nem kell megijedni, épp ellenkezőleg, jó, ha tudatosul, mert akkor lehet a szülő észnél, hogy ez ne jelenjen meg a nevelésében.
Paradox módon olykor épp fordítottan jelenik meg: anyának vagy apának bűntudata van, amiért az egyik gyereket közelebb érzi magához, és kompenzálásképp a másiknak kicsit többet juttat anyagiak terén. Nem szükséges! Hogy a szülő kit szeret jobban, magánügy, attól még meg kell próbálni igazságosnak lenni.
"Bezzeg a nővéred"
Magától értetődőnek tűnik, hogy hiba, mégis milyen könnyű beleesni a csapdába, hogy összehasonlítgatjuk, versenyeztetjük a gyerekeket. Önkéntelenül kicsúszik az ember száján, hogy „bezzeg a nővéred nem viselkedett így a kamasz éveiben sem!”, vagy „bezzeg az öcséd megírja a leckéjét, csak utána megy játszani”.
Nem gonoszságból mondja ezeket a szülő, hanem egy kicsit önigazolásul, hogy nem vár túl sokat, hiszen lám, a másiknak sikerül teljesíteni. A jó testvérkapcsolatnak azonban az az alapja, hogy a gyerekek érzik, ők, úgy, ahogy vannak, a maguk egyediségében kellenek a szülőknek.
Ezt ássák alá az efféle kijelentések.
A szülőnek csak az a dolga, hogy ne rombolja a kapcsolatot. Azonban nem feladata megelőzni az összeütközéseket, kisimítani minden nézeteltérést. Ellenkezőleg: hadd játsszák ezeket a meccseket le a gyerekek egymás közt. A cirkuszok legtöbbször a szülő figyelméért folytatott küzdelem részei, jó, ha megtanulják, hogy ennek nincs hatása.
Persze, fájdalmas végigasszisztálni azokat az időszakokat, amikor gyötrik egymást a testvérek, de az egyetlen, amivel a szülő tompíthatja és lerövidítheti ezt, ha nem vonódik be túlságosan, és ha következetesen jelzi, hogy ő a maga részéről mindkét (vagy akárhány) gyereket nagyra értékeli a maga egyediségében.
Cziglán Karolina pszichológus
