Ha azt gondoltad volna, hogy a közösségi média maga a közös tudás, hogy a gyereknevelésről szóló online párbeszédekből okulva jobb szülő leszel majd, nézd meg közelebbről az ilyen típusú kommenteket.
Soha nem tömném a gyerekemet ilyen mesterséges szarokkal.
Cuki, de a helyedben mondjuk biztos nem hagynám a napon homokozni.
De nem kell ehhez a Facebookra se menni, ott a többi szülő pillantása, ahogy öltözteted a gyereket az óvodában, és persze ott vannak a nagyszülők, akik szintén sokkal jobban tudják, mi kell az unokának, mint te.
Ilyen időben nem kéne már egy sapka arra a gyerekre?
A szemforgatások, a megjegyzések és a kéretlen jótanácsok záporában aztán olykor te magad is elbizonytalanodsz, szorongani kezdesz. Vagy dühös leszel, és kiosztasz valakit. Nincs nagy különbség. Alkalmatlan, inkompetens, rossz szülőnek érezni magad nem egy felemelő érzés, de a gyereknek is többet árt, mint használ.
Nem engeded hibázni
Az egyik leggyakoribb probléma, hogy aki felett rendszeresen pálcát törnek, akit szülői szerepében visszatérően kritizálnak, sokkal jobban fog félni a gyerek kudarcaitól, mint azok, akik támogató légkörben élnek. A gyerek hibái, a rossz jegyek az iskolában, az elhagyott cuccok, a csínytevések számukra ugyanis közvetlenül arról szólnak, hogy ők maguk milyen szülők. Vagyis nem a gyerek korának megfelelő kilengéseit látják ezekben, hanem sokkal inkább annak bizonyítékát, hogy tényleg rosszul csinálnak valamit.
A gyereknek tehát tökéletesnek kell lennie. Nem azért, hogy a gyerek tökéletes legyen, hanem azért, hogy ők mint szülők tökéletesnek tűnjenek. Hogy elmondhassák, hogy az én gyerekem tudja, az én gyerekem kompetens, az én gyerekemből sikeres felnőtt lesz. A gyerek ilyenkor nem gyerek, a gyerek ilyenkor a nevelési siker mérőszáma. Egy eredmény, amit fel lehet mutatni. Nem arról van persze szó, hogy a szülő hibát követ el azzal, hogy kereteket tart és elvárásokat fogalmaz meg. Arról van szó, hogy ha a szülő a gyerek hibáitól megijed, ha magát érzi támadva, ha mások baljós figyelmeztetéseit látja beteljesedni, nem lesz képes rá, hogy segítse a gyermeket az életkorának megfelelő és a tőle elvárható fejlődési lépcsőfokok megtételében.
A tünetek mögötti valódi nehézségek, hogy például a gyerek azért „rossz”, mert nagyobb mozgásigénye van, ugyanígy nem lesznek láthatók. Hiszen a szülő csak a tünetekre figyel. Van, aki ilyenkor inkább megcsinálja helyette, hiszen kisebb baj, hogy a gyerek hétévesen nem tudja egyedül felvenni a dzsekijét, mint ha azt látják mások, hogy (eleinte) ügyetlenül próbálgatja. Van, aki a vasszigorra szavaz, és kikényszeríti a gyerekből a kitűnő tanulmányi eredményt anélkül, hogy bevezetné őt abba, miért is lehet érdekes, amiről az iskolában szó van. Ugyanígy a bezzegelés (Bezzeg a Karcsika!), a passzív-agresszió (Látod, milyen helyzetbe hoztál?), a tekorodbanozás (Én hatévesen már hét nyelven beszéltem!) és az egymásra mutogatás (Hülye vagy, mint anyád/apád!) sem segítik a gyermek egészséges fejlődését.
Nem mersz hibázni
A fejlődés alapja minden esetben az, hogy a lehető legtisztábban lássuk, hol tartunk. Bármilyen jobbító törekvés csakis onnan tud elindulni, hogy az ember megismeri önmagát, és reális képet alakít ki arról, mik hiányosságai, mik az erősségei, meddig jutott az adott pillanatig abban, amiben fejlődni szeretne.
Sehova nem jut el az, aki rögtön a kezdetekkor úgy tesz, mintha már ott lenne. Így, ha a rendszeres kritika és kétkedés hatására folyton jobbnak igyekszünk látszani, mint amilyenek valójában vagyunk, éppen abban akadályozzuk meg magunkat, hogy jobb szülővé válhassunk. Ha valaki könnyen belátja, hogy hibázott szülőként, tanulni is tud belőle. Erre pedig sokkal nagyobb az esély, ha nem lebeg folyton a feje felett, hogy nehogy a másik szülőnek, a Facebook-kommentelőnek vagy saját szüleinek legyen végül igaza.
Nem látod tisztán az értékeidet
Az előzőekhez hasonlóan, a külső kritikával szemben védelmet nyújtó látszat, a tökéletes gyerek, tökéletes szülő, tökéletes család látszata ugyancsak ellene hat annak, hogy a nevelés során a valódi erősségekre építsünk és a valódi problémákat oldjuk meg. Ez pedig a szülőkre éppúgy érvényes, ahogy a gyerekekre. Mindenki máshogyan jó szülő, mindenki másban tud különösen jó lenni, másban tudja igazán segíteni és támogatni a gyereket.
Csupa tökéletes családot látva a közösségi médiában, csupa tökéletes szülőt hallva az élet legkülönbözőbb színterein olyan környezetet teremt, melyben sokkal nehezebb hinni saját értékeinkben. Hiszen ők mindenben jobbak. Mindent jobban tudnak. Mi van, ha mégis igazuk van? A sikeres felnőttek azonban nem a tökéletes családokból jönnek, hanem olyan szülők gyermekeiből lesznek, akik következetesen hűek tudnak maradni saját értékeikhez, és ezek mentén nevelik a következő generációt.
