Amióta gyerekeim vannak, kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan fogyókúrázom, pedig régen soha, semmi bajom nem volt a súlyommal. Jó, azzal semmi újat nem mondok, hogy a terhességtől általában jól meghízom, mert ki nem, de én a szoptatástól sem fogytam soha egy dekát sem, hanem csak egyre kerekebb lettem.
Nem jött be a „majd lefogysz, ha a tipegő gyereked után kell rohangálnod” elmélet sem, vagyis de, egy sikeres fogyókúra után, két egész hónapig újra nádszál karcsú voltam, csak utána rögtön terhes is lettem.
Aztán a fiam egy éves korában lelki értelemben is lezártuk a családalapítás időszakát, deklaráltuk, hogy nem lesz több gyerekünk. Visszanyertem a testem feletti rendelkezés jogát, és kezdődhetett az újabb tervszerű fogyókúra, vagyis a lánykori 58 kilóm utáni eszement hajsza.
Az első gyomrost Klári néni vitte be, aki az óvodával szemben egy pékséget üzemeltetett, és csodálatos, házi kelt tésztából készített mindenféle süteményremekeket. Pár hónap után kedvesen megkérdezte, hogy miért csak a gyerekeknek vásárolok mindig, magamnak miért nem, hiszen látja rajtam a lelkesedést. Fancsali arccal közöltem, hogy azért, mert fogyózom.
Erre Klári néni még kedvesebben megérdeklődte, hogy minek akarok úgy kinézni, mint egy lány, amikor két gyerekem van már? Mondtam, hogy azért, mert a gyerekek már kijöttek belőlem, szóval semmi okom úgy kinézni, mintha még bennem lennének. Ez mondjuk ütős érv volt, Klári néni nem kérdezett többet, csak mosolygott a bajsza alatt. Látszólag elfogadta, hogy anyuka nem eszik buktát, és kész. Alighanem többet tudott a világról, mint én.
Mármint olyan buktát nem ettem, amit más süt, de ami a saját konyhámban, a fenséges illatával már jó előre jelzi a jövetelét, na, annak sosem sikerült ellenállni.
Egyszer csak más dolgok válnak fontossá
Ott van a dolog buktatója, hogy nem elég, hogy hobbim a süti sütés, de egyenesen úgy gondolok rá, mint az anyai szeretet legmagasabb rendű kifejezési formájára. Minőségi időtöltésnek hívják ezt mostanában, egyébként. Szóval, amikor a gyerekeimmel bementünk a konyhába, és ott röhögcsélve, énekelgetve, mondókázva, később sztorizgatva, nyakig lisztesen tésztát gyúrtunk, habot vertük és krémet kavartunk, na, akkor én nemcsak szuperanyunak éreztem magam, hanem egyenesen boldog voltam. Meg remélem ők is. Mondjuk lekésőbb, amikor megettük a sütit, egészen biztosan.
Az anya, az vanília illatú, sokat, és nagyokat nevet, és süt. Sütit sütni a gondoskodás legmagasabb szintje, mert míg a brassói aprópecsenyére, vagy a nutellás körtekrémlevesre is mindig akad, aki fanyalog, a sütire sosem. A házi süti a családi összetartozás szimbóluma, hogy úgy ne mondjam, csimborasszója.
Olyan nincs, hogy az anya nem süt, és olyan sincs, hogy nem eszik a házi sütiből. Akkor sem, ha éppen kihízta a farmerét, mert kit érdekel a farmer? Anya úgyis pont úgy szép és jó, ahogy van. Sőt, annál jobb hozzábújni, minél nagyobb a kiterjedése. Mondjuk ezzel én nem igazán értek egyet, de nem álltam le vitatkozni róla a gyerekeimmel.
Minden évben egyszer anyának elege lesz
Persze mindennek van határa, így évente legalább egyszer én is nekiálltam fogyókúrázni. Általában januártól márciusig koplaltam, áprilisban már szinte teljesen oké voltam, na jó, nem a szó gyerekek előtti értelmében, hanem a saját élethelyzetemhez képest (egy pont Klári néninek).
A nyarat még valahogy kibekkeltem 38-as konfekciómérettel, majd jöttek a hosszú őszi-téli esték, és velük a menetrend szerinti sütisütés. Gondolkodtam is rajta, hogy már olyan tapasztalt vagyok, hogy kiadhatnék egy családos szakácskönyvet az Ablak-zsiráf mintájára: Aranygaluska-zserbó címmel, vagy valami hasonló, avagy munkamegosztás a konyhában két kisgyerekkel.
Mire elmúlt a karácsony, újra ott álltam 42-es körüli méreteimmel, és kezdődött az egész elölről.
A fogyókúra hülyeség, az életmódváltás a tuti
Azt leszámítva, hogy a süti (minden süti) pont azt a két hozzávalót: a fehér lisztet és a cukrot tartalmazza, ami éppen nem fér bele a világon egyetlen diétába sem, egészen jól bevált az életmódváltásom, de hát erről már írtam egyszer.
Valójában nekem könnyebb volt betartani, hogy nem eszem fehér lisztet és cukrot, mint a gyerekeimmel elfogadtatni a változást. Arra még képes vagyok, hogy a saját barnakenyerem mellé pár kiflit is vegyek a pékségben a gyerekeknek (nincs az az isten, hogy ők teljes kiőrlésű dolgot közelítsenek a szájukhoz), a mindennapi főzés viszont így már eléggé embert próbáló feladat.
A hús ugyan egy közös platform (szürpríz), köretből viszont csak azt nem eszik meg, amit én igen. Barna rizs, zöldségek, bulgur: fúúúj, krumpli, rizs, tészta: hurrá! Főzni tehát legalább kétfélét kell.
Házon kívül sem jobb
A süti sütéseknek értelemszerűen befellegzett (nem baj, van helyette más), ezért szegény, elnyomott gyerekeket kénytelenek vagyunk időnként cukrászdába vinni. El ne felejtsük, a férjet ugyanúgy sújtja az életmódváltásom, mert bár a barna rizst nagy duzzogva megeszi, a süti megvonás őt is elég érzékenyen érinti.
Szóval a cukrászdák. Azt hihetnénk, hogy abban a világban, ahol már az országtortából is van cukormentes, az ilyesmi semmiféle problémát nem okoz. Hát de.
Először is, amikor megkérdezem, hogy mi van egy diétásnak kikiáltott sütiben, akkor nagyon sóhajtva közlik, hogy eritrit/xilit/maltit. Oké, de mi van a tésztájában? Ja, hát az fehér búzaliszt. Vagy valami dobozos piskótatészta keverék. Na jó, de abban mi van? Hát fehérliszt. Nyilván.
Kaptam már kioktatást egyébként paleó sütiket is áruló helyen, hogy ha nem vagyok gluténérzékeny, akkor semmi bajom sem lesz a liszttől. Mit nem mond. Mert az nyilván nem érv, hogy én nem szeretnék lisztet enni.
Ha behazudnék valami allergiát, vagy étel-intoleranciát, mindjárt más lenne a helyzet, akkor métányolható lenne a kívánságom. De ez, hogy nem akarok megint meghízni, ezt nem is értik. Oké, minek megy az ilyen cukrászdába?
Bocs, hogy nem akarok dagi lenni
Én egyébként teljesen jól megvagyok a cukor- és lisztmentességgel, azt leszámítva, hogy táplálkozási szempontból az életem egy bocsánatkérés. Étteremben azért, mert kérdezgetek és válogatok, otthon azért, mert még a megszokott fogásokat sem pont úgy főzöm, mint előtte, vagy éppen nincs kedvem kétfélét főzni, és semmi bajuk nem lesz, ha egyszer árpagyöngyöt eszik a család sült krumpli helyett, (muhaha), cukrászdában pedig… áh, hagyjuk.
Hát ezért olyan marha nehéz az anyáknak visszafogyni.
