Noha az az általános vélekedés a nyugati emberről, hogy önző és nárcisztikus, mégis úgy gondolkodunk, az együttérzés csak másoknak, a másik embernek jár, fel sem merül, hogy önmagunkkal is bánhatunk együtt érzőn.
Általában azt szeretnénk megtanítani gyerekeinknek is, hogyan legyenek empatikusak másokkal, és hogyan legyenek kritikusak és szigorúak önmagukkal. Az eredmény pedig valami kaotikus, egészségtelen viszonyulás magunkhoz és a világhoz. Félünk együtt érzőnek lenni önmagunkkal, mintha az túlzottan én-központú lenne, közben mégis nehezen fogadjuk el, mikor nem nekünk adnak igazat, tehát valójában nagyon is én-központúak vagyunk.
Az ítélkezés az alapvető probléma, és mindkét véglet gyökere. Innen jön a a kíméletlen önostorozás és az önkritikátlan önzés is. Folyton abban gondolkodunk, kinek van igaza, kinek mi jár, ki hibázott. Ezek a fogalmak csapdába ejtenek minket, és egyre csak növelik szenvedéseinket. Kinek ne lenne olyan élménye, hogy egy vita után hergelte magát, és próbált rájönni, hogy ki volt a hülye, ő vagy a másik.
Az a baj, hogy mindkettővel veszítünk: ha én voltam hülye, szégyellem magam, ha a másik, dühös vagyok rá. Ebből az ördögi körből az együttérzés a kiút, és csak az tud szívből együtt érezni másokkal, aki először is megtanult önmagával jól bánni. A szülő, aki segít ennek megtanításában, nagy kincset ad a gyereknek a feszültségei kezeléséhez.
Elsőre talán megfoghatatlan, hogyan lehetne ezt megtanulni, pláne egy gyereknek megtanítani, de valójában nem is olyan bonyolult, nézzük hát!
Legyünk a jelenben!
Amikor egy gyerek szenved, megbántódott, szomorú, frusztrált, fél, kérjük meg, figyelje meg, mit érez a testében. Ez remek trükk ahhoz, hogy a jelen felé fordítsuk figyelmét, méghozzá ítélkezés-mentesen. Feszül valamelyik testrész? Erősen ver a szíve? Elsőre talán nem fogja tudni, de idővel rá fog érezni. Minden érzelemnek van testi megjelenése. Ha úgy könnyebb, elmesélheti, hogyha az érzése egy fényben jelenne meg, akkor milyen színű volna? És meleg lenne az a fény, vagy hideg? Folyna, vagy megállna egy gömbben? Nehéz lenne, könnyű? Ez mind az itt és most-ról szól, és eltávolít minket az ítélkezés és hibáztatás világától. Már ez önmagában egy kicsit könnyít a terheken.
A „haladó” változat, mikor elég nagy a csemete, és elég sokat beszélgettünk ilyesmiről, hogy el tudja mondani, milyen érzések kavarognak benne – anélkül, hogy átcsúszna ítélkezésbe. A szülőn múlik, vannak-e szavai ilyesmire, leginkább azon, ő hogyan szokott beszélni a saját lelkiállapotáról.
Legyünk kedvesek önmagunkkal!
Végképp megfoghatatlannak tűnhet elsőre: hogyan bátorítsuk a gyermeket, hogy kedves legyen önmagával. Legfőképp úgy tanítjuk meg neki, ha mi magunk szeretettel fogadjuk abban az állapotában is, mikor nem a derűs-aranyos arcát mutatja. Mikor haragszik, ne utasítsuk el, hogy „hagyd már abba a dühöngést”, hanem jelezzük neki, tudjuk, ez milyen, és, hogy ez nehéz érzés. Ha úgy ítéljük meg, hogy „indokolatlan” az érzelme, például hisztizik valami miatt, amiben nincs igaza, amellett, hogy elmondjuk, miért nem teljesül a kívánsága, bánhatunk vele továbbra is elfogadóan.
Ez persze rettentő nehéz, hiszen ha a gyerek ideges, a szülő is az lesz, és ez a gyereken csattan. Próbáljuk meg, gyakoroljuk, és mindig egy kicsit jobban fog sikerülni.
Emellett van egy mozdulat is, amivel az ember saját maga felé kimutathatja a gondoskodást. Amikor zaklatottak vagyunk, és megfigyeljük az érzéseinket, tegyük a mellkasunkra mindkét kezünket! Kristin Neff azt mondja, minden emlősre megnyugtató hatással van az érintés. Önmagunkat nem tudjuk átölelni, de ezzel a mozdulattal mégis hozzásegítjük magunkat a megnyugvás érzéséhez. A gyerekünket mi öleljük át, de elmondhatjuk neki, ő hogyan segíthet magán, ha szeretné lecsillapítani a belső viharokat.
Osztozunk a szenvedésben
Amikor rossz passzban vagyunk, az azért is nehéz, mert úgy érezzük, mintha egyedül lennénk vele. Valamiféle elszakítottság-élményt élünk át. A gyerek is így van vele: meggyőződése, hogy egyedül van, mikor nem értik meg, mikor nem akarnak vele játszani, mikor fél valamitől. Jó, ha ráirányítjuk a figyelmét, hogy amit érez, az normális, mindenki fél valamitől, mindenki egyedül érzi néha magát, mindenki ismeri a harag mardosó élményét.
Ez rögtön eltávolítja a rossz értelemben vett önsajnálattól is, aminek az a lényege, hogy áldozatként állítjuk be magunkat a világgal szemben. Az önmagunkkal való együttérzés teljesen más, mint az önsajnálat: nem érezzük elszakítva magunkat a világtól, épp ellenkezőleg, elfogadjuk, hogy emberi mivoltunknak a fájdalmas élmények is részei.
Sajnos gyerekként és felnőttként is merőben ellentétes üzeneteket küld a kultúránk, első olvasásra számos aggályunk támadhat, hogy egyáltalán megengedhetjük-e magunknak, és szabad-e gyermekünknek azt tanítani: legyen együtt érző önmagával. Nem lesz akkor túlzottan én-központú? Nem jelenti ez azt, hogy mindent elfogadunk, tehát csökken az önkritikánk?
Szorgalmas és lelkiismeretes-e egy olyan ember, aki nem bánik kemény kézzel magával, hanem „szerető kedvességgel”? Brr, belegondolni is rossz! Érdekes, hogy miközben sokakban komoly ellenérzést kelt az önmagukkal való együttérzés gondolata (és terápiában is rettentő nehéz átadni), az nem kelt bennünk ugyanilyen ellenállást, hogy ítélkezzünk önmagunk vagy mások felett. Tényleg előbbi a károsabb? A cikk folytatásában kitérek a leggyakoribb félelmekre, és hogy mi lehet a válasz rájuk.
Cziglán Karolina
pszichológus
Nevelhetünk boldog gyereket?
A világ az egy jó hely, ahova érdemes volt megszületni vagy a világ veszélyekkel teli? Megbízom-e abban, hogy képes a saját tempójában fejlődni, vagy szorongok, hogy „versenyhátrányba kerül” a többiekhez képest? Tudok problémás helyzetekben nyitottan figyelni és rugalmasan alkalmazkodni? A nevelésünk mi magunk vagyunk! Tarts velünk szeptember 29-én este a Hatszín Teátrumba, és hallgasd meg Dr. Kádár Annamária pszichológus előadását. Jegyeket itt vásárolhatsz.
