A tinédzserkornak rendkívül rossz a PR-ja, de hiába készül előre minden szülő, hogy nehéz lesz, mintha mégis felvértezetlenül érné a többséget, mikor beköszönt. Ahhoz, hogy ne ijedjünk meg, jó, ha tudjuk, manapság tényleg korábban kezdődik a serdülés, és ez nem csak biológiailag értendő. És mivel tovább is tart, azaz nehézkesebben repülnek ki a fiatalok a fészekből, tovább megőrzik a tini-stílusú bulizós, otthonlakós, szülők pénzét költős, és lelkiekben, mentalitásban is tinis életstílust, ugyancsak hosszú időszakra érdemes berendezkedni.
És ez baj? Nem, ha megtanuljuk élvezni! És, ha elfogadjuk, hogy nincs fájdalommentes kamaszkor. Katasztrofizálás helyett érdemes átértelmeznünk néhány „problémát” a fejünkben, és lehet, hogy kiderül, nem is azok.
Nem azért nehéz, mert elrontottunk valamit!
A kamaszkor veszteség is, így aztán normális, ha fáj. A kisgyerek, akinek mi voltunk a mami és papi, akit meg lehetett ölelni, aki nálunk nyugodott meg, most távolságtartóvá, tüskéssé válik, néha valósággal eltaszít minket magától. Az lenne furcsa, ha ez kicsit sem fájna. Sajnos, a mi kultúránkban úgy viszonyulunk a fájdalomhoz, hogy igyekszünk minél előbb megszabadulni tőle. Holott igazából sokszor csak üzen valamit, vagy egy változás természetes velejárója.
Nem biztos, hogy hadakoznunk kell ellene, lehet, hogy sokkal könnyebb, ha tudomásul vesszük, és simán csak megengedjük magunknak, hogy azt érezzük, amit. Még akkor is, ha az érzés épp az, hogy annyira dühösek vagyunk a tinire, hogy meg tudnánk fojtani. A lényeg, hogy ne tegyük meg, az érzés pedig előbb-utóbb elmúlik.
Gondoljunk bele a várandósságba és a szülésbe! Ezek is sok fájdalommal járnak, de szükségesek ahhoz, hogy megszülessen egy új ember. Amikor a gyerek tizenéves, apaként, anyaként megint együtt vajúdunk vele, például elviseljük az érzelmi turbulenciáit, csak most már a nehezebb részét a gyerek viszi. Ha minket felnőttként megvisel a kamaszkor, vajon egy sebezhető tizenévest, aki sokszor úgy érzi, teljesen kicsúszott a lába alól a talaj, és semmi sem biztos, vajon mennyire? Gondoljunk másképp a kamaszkorra: úgy, hogy segítők vagyunk a gyerekünk felnőttként való megszületése mellett.
Nem baj a vita!
Sok szülő azon méri le, mennyire van rendben a kapcsolata a tinivel, hogy sok-e a konfliktus, a vita. És ha sok, akkor aggódik. Holott egy kutatás szerint a kamaszok egész másképp értékelik ebben az időszakban a vitákat: a kapcsolódás egy, számukra értékes módjaként. Ezt tartsuk szem előtt, és máris könnyebb lesz! Nem akkor tesszük jól a dolgunkat, ha csend van otthon, és látszólagos nyugalom, hanem, hogyha megtapasztalhatja velünk a tini, hogy a vitákon keresztül érvényre jutnak az érzései, a személyisége, mi pedig halljuk, látjuk őt.
A tinik azért imádnak beszélgetni, mert legfőbb szenvedélyük és feladatuk, hogy formálják az identitásukat, azaz megpróbáljanak rájönni, kik is ők. A vita is ugyanezt a célt szolgálja. Engedjük bele magunkat, ami persze nem az indulatok elszabadítását jelenti, hanem azt, hogy mi is mondjuk el, hogy gondolkodunk a dologról, hogy érzünk, mi van bennünk! De persze főleg engedjük, hogy a gyerek megtegye! Ő most ezen a terepen tudja megélni, hogy közünk van egymáshoz, hogy kapcsolódunk egymáshoz, bármilyen paradoxnak is tűnik.
Érdekel hogyan nevelhetünk boldog gyereket?
Tarts velünk szeptember 29-én este a Hatszín Teátrumba, és hallgasd meg Dr. Kádár Annamária pszichológus előadását. Jegyeket itt vásárolhatsz.
Nem baj, ha furcsa dolgai vannak!
Ki ez a gyerek? Akinek így eltorzult az értékrendje, akinek ilyenné korcsosult az ízlése, aki hátat fordít mindennek, ami a családunk számára szent?! Ha így nézzük, egy idegen fog velünk szemben állni. Nem most, és nem így érdemes lemérni, hogy sikerült-e valamit elültetnünk a fejében és szívében. Most az a dolga, hogy próbálgasson (szerepeket, stílusokat), valószínűleg a legtöbb dolognál nem fog leragadni, amit borzalommal néz a szülő. Túlzott jelentőséget tehát nem érdemes tulajdonítani sem annak, ha fiunk szinte lányruhában jár, sem annak, ha brutálisan agresszívnek tűnik a zene, amit hallgat. Ezek elemeket jelenítenek meg az érzéseiből, nem arról van szó, hogy ezzé, és csakis ezzé vált. Kezeljük ezt átmeneti időszakként, majd később fog kirajzolódni, mi marad meg mindebből. Próbáljuk kitalálni, mégis miért éppen ahhoz a dologhoz vonzódik a gyerekünk, számára mi az érték benne? És ha végképp talány, hát kérdezzük meg! Lehet humorral is, ha nincs lelkizős periódusban a kapcsolatunk.
Ki akarná, hogy gyermeke mindig a bölcsőben maradjon, mert olyan aranyosan fekszik, és ne kezdjen kúszni, mászni, járni? Vagy, hogy ne kezdjen beszélni, mert olyan aranyosan gügyög? Egy kicsit mindig veszteség, hogy vége egy régi szakasznak, de azért nem akarnánk megállítani az időt. Ne akarjuk azt se, hogy elodázódjon, vagy elmaradjon a kamaszkor, mert annak is megvan a maga helye.
Cziglán Karolina
pszichológus
