Egyes szülők presztízskérdésként kezelik, mi mindent tud már egyedül megcsinálni a gyerek. Licitálnak: az én gyerekem egyedül öltözik, pedig még csak három éves, az enyém pedig késsel-villával evett ebben az életkorban, de Zsuzsi gyereke mégis az aranyérmes, mert ő négy évesen úgy megoldotta a fürdést, hogy még a vizet is maga eresztette ki a kádba.
Nem ritka, hogy a szülő azért méricskéli ezt, mert a saját önérzetét simogatja, ha a gyerek erre is, arra is képes fiatal kora ellenére, úgy érzi, ez róla állít ki jó bizonyítványt.
És persze létezik a másik véglet, aki (nem tudatosan, de) visszafogja a csemetét, emögött pedig jellemzően az a motiváció rejlik, hogy „legyen még rám sokáig szükség, ne önállósodjon túl hamar”. Ezek általában nem tudatos megfontolások, a szülő egyszerűen aszerint cselekszik, amit magától értetődőnek tart.
Akármennyire is nagyok a különbségek abban, mennyire forszírozná a szülő az önállóságot, az biztos, hogy mindenki szemében az egészséges fejlődés jele, ha egyre több mindenre képes a poronty, és ezeket hajlandó is véghezvinni. Ez jó érzéssel tölti el a szülőt azzal kapcsolatban, hogy később is megállja a helyét. Azonban sokszor ellenállásba ütközik a szülői elvárás, talán nincs család, ahol ne szembesültek volna azzal a problémával, hogy a gyerek nem hajlandó megtenni, amiről egyébként tudható, hogy képes rá. Ilyenkor felmerül, mennyire erőltessék, mikor segítsenek neki.
Amikor a gyerek nem öltözik, de noha már menne neki (érdekes, az óvodában felveszi a nadrágját, otthon nem tudja), inkább kér kanalat, noha ő is odamehetne a fiókhoz és kivehetné (ha nincs kéznél a szülő, sikerül neki), megkeresteti a kedvenc maciját, noha magától is körülnézhetne, akkor ebben persze benne van az egyszerű kényelmesség is, de az intimitás, törődés vágya is.
Ezért nem szerencsés rögtön dühösen felcsattanni, hogy „nem vagyok a rabszolgád, tudom, hogy meg tudod csinálni”, mert az egyfajta elutasítás a gyerek kapcsolati közeledésére. Igen, ő is fel tudja húzni a nadrágját pisilés után, de egész más, ha odajön a mami, és ő igazítja meg a ruháját. Bensőséges, meghitt élmény, még ha csak pár másodpercre is. Nem véletlen, hogy kistesó születésénél rendszerint megszaporodnak az ilyen segítségkérő gesztusok, hiszen ő is vágyik egy kicsire abból a dédelgetésből, ami a babának jár, és amiből neki az utóbbi időben kevesebb jut.
A legnagyobb elkövethető hiba a játszmázás. A gyerek kéri, adjuk fel a cipőjét. Mi nem adjuk, fel tudja venni maga is. Erre erőlteti, hogy de-de, ő fáradt, ő nem tudja. A szülő egyre idegesebb, fogadkozik, hogy ő bizony nem fogja feladni, sőt, elindul a csemete nélkül. Ő persze tudja, hogy ez üres fenyegetés, vagy megismétli a kérését, vagy átvált arra, hogy „jó, nem baj, akkor én itthon maradok”. Végül a szülő nem bírja idegekkel, és szitkozódva, de feladja a cipőt.
A tanulság a gyerek számára: egy cipő fel nem vevéssel rengeteg figyelmet lehet kapni, és ha kitartok, végül az lesz, amit én akartam. Felnőtt logikával ez érthetetlen, hiszen közben rossz volt a hangulat, talán kiabált is már a szülő, de a gyereknek sokszor többet ér a figyelem és a kontaktus, még ha nem jó hangulatú is, mint hogy kedvesen szóljanak hozzá.
Egy tapasztalt pedagógus javaslata szerint, nem baj, ha nem teljesen önálló a gyerek, de annyit érjünk el, hogy ő is tegyen valamiféle aktivitást. Egész más a pedagógiai üzenete annak, ha a poronty rongybabaként ül, az ideges szülő pedig próbálja rátuszkolni a cuccokat, mint mikor segít neki, de mindig tesz egy kis erőfeszítést a gyerek is. Odatesszük a lábára a cipőt, de ő lép bele. Erre a legtöbb csemete hajlandó, mert közben nem kell lemondania a szülői törődésről.
Sok pszichoszomatikus tünet mögött ott rejlik, hogy meg lehet rajta keresztül őrizni egyfajta babának járó státuszt. Ilyenkor mindig többről van szó, minthogy a gyerek szereti a kényelmet, például arról, hogy sok a feszültség a szülők közt, és megtapasztalta a kicsi, hogyha vele foglalkoznak, akkor összefognak, és sokkal békésebbek, ha pedig ő rendben van, akkor anya és apa veszekszik. Ez nem tudatosan áll össze a három-öt éves fejében, hanem élményszinten tapasztalja, és elkezdi (nem tudatosan) használni eszközként: tünetet hoz létre, ezzel szabályozva az otthoni viszonyokat. Sokkal jobb, ha nap közben arról szól a diskurzus az aggódó szülők közt, hogy hova vigyék orvoshoz, amiért ismét bepisil, mintha egymást marnák.
A családi viszonyok rendezése a legfontosabb, de bizonyos azonnali lépések is segítenek. Attól még, hogy ott a tünet, ne kezeljük babaként a gyereket, vállaljon például részt a károk eltüntetésében, például ő áztassa be a ruháját. Ez ne büntetésként jelenjen meg, hanem vele egyeztetve, mert ő már képes erre.
Ha a szülő szeretné nagyobb önállóságra szoktatni a gyerekét, amellett, hogy bizonyos teendőket elvár tőle, és biztatja, elismeri a teljesítményét, az is lényeges, hogy kiiktassa azokat az előnyöket, amik a kicsinek maradással együtt járnak. Ha a csemete úgy érzi, megéri érettebbé válni, ebbe az irányba fog haladni, hiszen valójában ő is élvezi, hogy egyre többre képes.
Cziglán Karolina
pszichológus
