Önállótlan gyerekek: a törődés vágya

Egyes szülők presztízskérdésként kezelik, mi mindent tud már egyedül megcsinálni a gyerek. Licitálnak: az én gyerekem egyedül öltözik, pedig még csak három éves, az enyém pedig késsel-villával evett ebben az életkorban, de Zsuzsi gyereke mégis az aranyérmes, mert ő négy évesen úgy megoldotta a fürdést, hogy még a vizet is maga eresztette ki a kádba.

Nem ritka, hogy a szülő azért méricskéli ezt, mert a saját önérzetét simogatja, ha a gyerek erre is, arra is képes fiatal kora ellenére, úgy érzi, ez róla állít ki jó bizonyítványt.

És persze létezik a másik véglet, aki (nem tudatosan, de) visszafogja a csemetét, emögött pedig jellemzően az a motiváció rejlik, hogy „legyen még rám sokáig szükség, ne önállósodjon túl hamar”. Ezek általában nem tudatos megfontolások, a szülő egyszerűen aszerint cselekszik, amit magától értetődőnek tart.

Akármennyire is nagyok a különbségek abban, mennyire forszírozná a szülő az önállóságot, az biztos, hogy mindenki szemében az egészséges fejlődés jele, ha egyre több mindenre képes a poronty, és ezeket hajlandó is véghezvinni. Ez jó érzéssel tölti el a szülőt azzal kapcsolatban, hogy később is megállja a helyét. Azonban sokszor ellenállásba ütközik a szülői elvárás, talán nincs család, ahol ne szembesültek volna azzal a problémával, hogy a gyerek nem hajlandó megtenni, amiről egyébként tudható, hogy képes rá. Ilyenkor felmerül, mennyire erőltessék, mikor segítsenek neki.

Amikor a gyerek nem öltözik, de noha már menne neki (érdekes, az óvodában felveszi a nadrágját, otthon nem tudja), inkább kér kanalat, noha ő is odamehetne a fiókhoz és kivehetné (ha nincs kéznél a szülő, sikerül neki), megkeresteti a kedvenc maciját, noha magától is körülnézhetne, akkor ebben persze benne van az egyszerű kényelmesség is, de az intimitás, törődés vágya is.

shutterstock 96073160

Ezért nem szerencsés rögtön dühösen felcsattanni, hogy „nem vagyok a rabszolgád, tudom, hogy meg tudod csinálni”, mert az egyfajta elutasítás a gyerek kapcsolati közeledésére. Igen, ő is fel tudja húzni a nadrágját pisilés után, de egész más, ha odajön a mami, és ő igazítja meg a ruháját. Bensőséges, meghitt élmény, még ha csak pár másodpercre is. Nem véletlen, hogy kistesó születésénél rendszerint megszaporodnak az ilyen segítségkérő gesztusok, hiszen ő is vágyik egy kicsire abból a dédelgetésből, ami a babának jár, és amiből neki az utóbbi időben kevesebb jut.

A legnagyobb elkövethető hiba a játszmázás. A gyerek kéri, adjuk fel a cipőjét. Mi nem adjuk, fel tudja venni maga is. Erre erőlteti, hogy de-de, ő fáradt, ő nem tudja. A szülő egyre idegesebb, fogadkozik, hogy ő bizony nem fogja feladni, sőt, elindul a csemete nélkül. Ő persze tudja, hogy ez üres fenyegetés, vagy megismétli a kérését, vagy átvált arra, hogy „jó, nem baj, akkor én itthon maradok”. Végül a szülő nem bírja idegekkel, és szitkozódva, de feladja a cipőt.

A tanulság a gyerek számára: egy cipő fel nem vevéssel rengeteg figyelmet lehet kapni, és ha kitartok, végül az lesz, amit én akartam. Felnőtt logikával ez érthetetlen, hiszen közben rossz volt a hangulat, talán kiabált is már a szülő, de a gyereknek sokszor többet ér a figyelem és a kontaktus, még ha nem jó hangulatú is, mint hogy kedvesen szóljanak hozzá.

Egy tapasztalt pedagógus javaslata szerint, nem baj, ha nem teljesen önálló a gyerek, de annyit érjünk el, hogy ő is tegyen valamiféle aktivitást. Egész más a pedagógiai üzenete annak, ha a poronty rongybabaként ül, az ideges szülő pedig próbálja rátuszkolni a cuccokat, mint mikor segít neki, de mindig tesz egy kis erőfeszítést a gyerek is. Odatesszük a lábára a cipőt, de ő lép bele. Erre a legtöbb csemete hajlandó, mert közben nem kell lemondania a szülői törődésről.

shutterstock 410390947

Sok pszichoszomatikus tünet mögött ott rejlik, hogy meg lehet rajta keresztül őrizni egyfajta babának járó státuszt. Ilyenkor mindig többről van szó, minthogy a gyerek szereti a kényelmet, például arról, hogy sok a feszültség a szülők közt, és megtapasztalta a kicsi, hogyha vele foglalkoznak, akkor összefognak, és sokkal békésebbek, ha pedig ő rendben van, akkor anya és apa veszekszik. Ez nem tudatosan áll össze a három-öt éves fejében, hanem élményszinten tapasztalja, és elkezdi (nem tudatosan) használni eszközként: tünetet hoz létre, ezzel szabályozva az otthoni viszonyokat. Sokkal jobb, ha nap közben arról szól a diskurzus az aggódó szülők közt, hogy hova vigyék orvoshoz, amiért ismét bepisil, mintha egymást marnák.

A családi viszonyok rendezése a legfontosabb, de bizonyos azonnali lépések is segítenek. Attól még, hogy ott a tünet, ne kezeljük babaként a gyereket, vállaljon például részt a károk eltüntetésében, például ő áztassa be a ruháját. Ez ne büntetésként jelenjen meg, hanem vele egyeztetve, mert ő már képes erre.

Ha a szülő szeretné nagyobb önállóságra szoktatni a gyerekét, amellett, hogy bizonyos teendőket elvár tőle, és biztatja, elismeri a teljesítményét, az is lényeges, hogy kiiktassa azokat az előnyöket, amik a kicsinek maradással együtt járnak. Ha a csemete úgy érzi, megéri érettebbé válni, ebbe az irányba fog haladni, hiszen valójában ő is élvezi, hogy egyre többre képes.

Cziglán Karolina
pszichológus 

Oszd meg másokkal is!
Mustra