Maradjon a focinál, mert a karate csak erőszakossá, agresszívvé és fegyelmezetlenné tenné! Egy iskolai ballagáson csapta meg a fülem ez az elgondolkodtató mondat, amely egy rögtönzött családi kupaktanácson az anyuka szájából hangzott el.
Az egyik legelterjedtebb tévhit, hogy a harcművészetek a verekedésről szólnak és emiatt negatívan hatnak a személyiségfejlődésre. Ugyanakkor a legtöbb esetben a szülők nemcsak a gyerekek unszolására adják be a derekukat, hanem saját megfontolásból íratják be őket kung fura, judóra vagy karatéra, mert azt várják, hogy attól majd fegyelmet tanulnak. Gosztolai Géza pszichológust és taekwondo edzőt, illetve egykori tanítványát, Mucsy Petrát kérdeztük arról, hogy valójában mi mindent nyújtanak a harci művészetek a lurkók számára, ami miatt igenis érdemes egy próbát tenni.
Motiváció és elkötelezettség
„Nyolcévesen a mozis élmények hatására kezdtem el édesapámat nyaggatni, hogy vigyen el karatézni, annyira megtetszett, amit a Bruce Lee-, Van Damme- és Jackie Chan-filmekben láttam. Elbűvölt a harci jelenetek játékossága, humora és a mozdulatok szépsége. Először otthon a kertünkben gyakoroltam, próbáltam utánozni a különböző támadó mozdulatokat, a szomszédok nagy örömére” – kezdi mesélni Mucsy Petra 4. danos taekwondo Európa- és világbajnok.
„Végül csatlakoztam a Veszprémi Fitt SC csapatához, ahol folyton az idősebb tanítványok nyakán csüngtem, kértem őket, hogy mutassák meg a soron következő formagyakorlatokat és a legjobb rúgáskombinációkat. Mindent azonnal el akartam sajátítani, zöld övesen már tudtam a fekete öves tullt, és kis idő múlva belekóstoltam a versenyzés világába is. Az első országos megmérettetésen jól elgyepáltak, amit kudarcként éltem meg, de hamar megedződtem, és idővel a lelkem is bírta már az ütéseket. Nem feltétlenül fizikailag, inkább pszichésen tudtam felülkerekedni az ellenfeleken, mert okosan játszottam" – mondja Mucsy Petra, aki idő közben testnevelő- és gyógytestnevelő-tanárdiplomát szerzett, majd elvégezte a taekwondo szakedzői képzést is.
„Négy éve alakult meg a saját klubom, amelynek a gyerekekkel a Darazsak nevet választottuk. Jó döntés volt, hogy kisiskolásként ezt az utat választottam. A taekwondo egy olyan különleges és sokszínű, tradíciókban gazdag mozgásanyag, amely örök értékeket (udvariasság, becsületesség, állhatatosság, önuralom, rettenthetetlen küzdőszellem) közvetít és megtanít a jelenben élni. A harcművészetek nemcsak önfegyelemre nevelik a gyerekeket, de rendszert visznek az életükbe, elkötelezettek és motiváltak lesznek, megtanulnak bánni az erejükkel és egy adott, akár hétköznapi szituációban a megfelelő „fegyvert” (türelem, megértés, humor, kitartás) használni, ráadásul az edzéseken rengeteg értékes és életre szóló barátság szövődik" – tette hozzá.
Kívülről befelé
„A kisgyerekeket nem úgy kell bevezetni a harcművészetek rejtelmeibe, hogy az elméletről osztjuk nekik az észt és folyton szakszavakkal dobálózunk. A javasolt alsó korhatár a hat év, amikor már meg lehet mutatni nekik egy sportszerű és rendszerezett szemléletmódot, de azt minél játékosabban, az ő szellemi szintjükhöz és életkorukhoz illő módszerekkel kell tenni, hiszen a harcművészetek gyakorlása egyébként is igen nagy erőfeszítést és összpontosítást igénylő, fizikális és mentális tevékenység” – mondja Gosztolai Géza pszichológus és taekwondo mester.
„Először mindig a technikát tanítjuk, és addig ismételjük a formagyakorlatokat, amíg azok belső, rutinos mozdulatokká válnak. Ez olyasmi, mint az autóvezetés: eleinte talán félünk egy kicsit, mert mindenre egyszerre kell figyelni, végül pedig gyerekjáték és élvezetes lesz az egész. Sosem az volt a célom, hogy robotokat képezzek ki, hanem az, hogy példát mutatva segítsem a gyerekeket kiteljesedni, megvalósítani önmagukat. A foglalkozásokon egyszerre több mint száz más-más életkorú és adottságú, kezdő és magas öves tanítványra kellett ügyelnem. A kezdő tanítványok és a legkisebbek miatt először páros gyakorlatokat végeztünk, egymásra és a terhelésre figyelve ugráltunk vagy a földön fekve szkandereztünk, a lényeg az volt, hogy a gyerekek folyamatosan próbálgassák a határaikat.”
„A tanítványoknak tudniuk kell, hogy a harcművészet nemcsak a küzdelemről szól, hanem a közös munkáról, az egymásra való odafigyelésről. Nincsen vesztes vagy győztes sem, hiszen hiába gyengébb vagy kisebb az egyik, mint a másik, aki már megküzd egy bizonyos nehézségi szinttel és túllép saját határain, az győztesnek tekinthető. A gyakorlás egy hosszú, erőt próbáló fejlődési folyamat, amelyben az állandó külső visszacsatolások segítenek, ám a fekete öv megszerzése sem jelenti azt, hogy onnantól kezdve már mindent tudnak és nincs hová fejlődnünk” – fűzi hozzá a szakértő.
Test és tudat
A harcművészetek titka, hogy megtanítanak az itt és mostra, azaz a jelenre összpontosítani, ezáltal a helyes cselekvésben irányítani és iskolázni a tudatot. „Edzőként és pszichológusként is úgy gondolom, hogy legyen szó bármilyen művészetről, hegedűzésről, festészetről vagy karatéról, a technika és a mozdulatsorok elsajátítása egy belső út, egy személyiségfejlesztő tréning, ami által uraljuk magunkat, illetve feszegetjük saját határainkat. Amikor konfliktus alakul ki a testünkben vagy a tudatunkban, az mindig egyfajta harcot jelent a lelkünkben is. Az önismereti, személyiségfejlesztő út célja az egónk megszelídítése, az önuralom és a külvilággal való harmonikus kapcsolat kialakítása. Ezt az egységet a magyar nyelv tökéletesen így fejezi ki: EGÉSZség" – magyarázza Gosztolai Géza.
A jó mester
„Nagyon sok minden múlik az edző hozzáállásán. Aki ismeri a fiatalokat, figyelemmel, türelemmel és törődéssel tanít, az tudja csak kihozni belőlük a legjobbat, illetve elérni, hogy élvezzék a fejlődést, a küzdelmet és a vereségből is mindig profitálhassanak” – mondja Mucsy Petra.
„Nagyon fontos és általános tapasztalat, hogy nem iskolát vagy stílust kell választani, hanem megfelelő tanítót: ha a személyisége, a magatartása és tanítása szimpatikus, akkor a gyerek jó kezekben van. Nem számít, hogy a városban éppen ninjutsu, kyokushinkai, vagy taekwondo foglalkozást tartanak, hanem azt kell figyelembe venni, hogy az edző hogyan bánik a tanítványokkal. Nincs jogom ugyanis megtanítani egy gyereket olyan veszélyes technikákra, amelyeket én magam sem tudok kontrollálni, a gyerek pedig csak rosszra használná fel azokat. Ugyanakkor, ha nem követelek meg tőle egy bizonyos teljesítményt, az olyan, mintha cserbenhagynám, hiszen úgy engedem küzdeni, hogy nem tanítottam meg arra, hogyan védje meg önmagát vagy a társait” – teszi hozzá Gosztolai Géza.
Belefektetett munka nélkül nincs eredmény
„A harcművészetek pszichológiai szinten az asszertivitás elsajátítását teszik lehetővé, hiszen folyamatosan összpontosítani kell egymásra. Egy önérvényesítő, se nem agresszív, se nem passzív viselkedés elérése a cél. Ki kell használni az ellenfél hibáját, de nem azért, hogy bántsuk, hanem azért, hogy megtanítsuk arra, hogy védett legyen. (A verseny természetesen az egyéni győzelemről és helytállásról szól.) A pici gyerekkel - legyen hatéves vagy tízéves – ugyanúgy gyakorlunk, mint a nagyokkal. Ha hagynám magam, vagy tettetném az ütéseket és rúgásokat, az erkölcstelen, hiteltelen volna, amitől csak az a hamis képzet alakulna ki a kisgyerekben, hogy a nagyobb, erősebb felnőttel szemben is védett" – magyarázza az edző.
Szülői elvárások
Rengeteg szülő azért íratja be zárkózott és szégyenlős, vagy éppen akaratos és hiperaktív gyerekét karatéra vagy kung fura, mert azt várják, hogy ott majd megnevelik őket. „Ez így is van, mégpedig figyelemmel, gondoskodással és törődéssel. A gyerekek ugyanis nem genetikailag „rosszak” vagy „hibásak”, hanem azért rosszalkodnak, mert figyelmet igényelnek. Éppen ezért helytelen az a módszer, amikor büntetéssel próbálják őket a jóra nevelni, hiszen azzal csak azt érik el, hogy idővel a gyerek már nem mer őszinte lenni, nem meri elmondani, hogy mit lát, mit hall, gondol vagy érez, mert úgyis büntetést kap érte. A harci művészetek többek között azért hiteles módszerek, mert a gyerek megtanulja, hogy amikor ő üt, az is fáj, és ha őt ütik, az is fáj, de ez a küzdelem az egymás iránti tiszteleten alapul: tiszteletet kell adnom az ellenfélnek, mert ő a párom, aki segíti a fejlődésem. A páros és csoportos feladatokon keresztül rengeteget gyakoroljuk azt, amit a legtöbb iskolában mintha nem tartanának fontosnak: az egymásra való odafigyelést és az együttműködést" – mondja a szakember.
De a harcművészeteknek számos más előnye is van, ami miatt hozzájárulnak a gyerekek egészséges személyiségfejlődéséhez:
- Aktív mindennapok: Sok iskolában bagatellizálják a testnevelés fontosságát, holott az elkényelmesedett életmód szó szerint súlyos gondokhoz vezethet, és ha fiatalon nem szokunk hozzá a rendszeres testmozgáshoz, akkor később annál nehezebb lesz rávenni magunkat. A thai boksz, a dzsúdzsucu vagy bármilyen más keleti harcművészet gyakorlásával fitten tartható a test és biztosítható az állandóan jó közérzet, ráadásul a „bajtársiasság" érzése, illetve az, hogy a gyerekek egy közös célért küzdő közösségbe tartozhatnak, szociális fejlődésük szempontjából is nagyon fontos.
- Összpontosítás: A modern technikai vívmányoknak köszönhetően a legtöbb fiatal számára szinte lehetetlen néhány percet a telefon nyomkodása vagy az internet világa nélkül eltölteni. Rengeteg fölösleges információ és impulzus éri őket, agyuk képtelen kikapcsolni, és emiatt nem tudnak sokszor a fontos dolgokra fókuszálni vagy sikerélményekkel és élvezettel tanulni. Ugyanígy a fitnesztermekben szóló hangos zene és a tévéképernyők is mind elvonják a sportolók figyelmét, és az edzés ideje alatt akadályozzák a kemény munkára való koncentrálást. A harcművészetek azonban megtanítanak a vándorló elme kikapcsolására és a figyelem irányítására. Az összpontosítás gyakorlásába fektetett energia pedig az élet minden területén megtérül, így a gyerek tanulmányi eredményein is meg fog látszani.
- Tisztelet, magabiztosság és önfegyelem: Lehet, hogy az ellenfél fizikai adottságai vagy magasabb szellemi szintje miatt felülkerekedhet rajtunk, de ennek belátása megtanít az alázatra, illetve saját és mások képességeinek értékelésére. Az a tudat pedig, hogy meg tudjuk védeni magunkat egy-egy támadóval szemben, arra motivál, hogy legyőzzük a bennünk rejlő félelmeket és túllépjünk határainkon – növelve ezzel az önbizalmunkat. Mindez egy kiváló önismereti folyamat része.
- Érettebb konfliktuskezelés: A harcművészetek gyakorlóinak el kell fogadniuk, hogy fizikailag gyakran sérülhetnek, ami arra ösztönzi őket, hogy nyomás alatt is relaxáljanak, helyesen lélegezzenek és higgadtak maradjanak ahhoz, hogy sikeresen megvédjék magukat. Ez nem csak a testi küzdelmekben, de a verbális kommunikáció során is így működik. Ironikus módon aki tudja, hogy hogyan védhet ki egy támadást, az azt is tudni fogja, hogy hogyan kerülje azt el.
- Önvédelem: A legtöbb keleti harcművészet lényege az önvédelem, ami köré a tanítások épülnek. A módszerek persze irányzatonként eltérőek, de a szülők biztosak lehetnek abban, hogy a lelkiismeretes gyakorlás meghozza gyümölcsét és gyermekük számos különböző módon lesz képes megvédeni magát. Egyes harcművészeti iskolák ráadásul az utcai önvédelem átadására is hangsúlyt fektetnek, ami nagyobb biztonságérzetet jelent a tanítványok, a társaik, főleg a lányok, és a családok számára.
