Valahol azt írták: a legszerényebb amerikai is önteltnek tűnik a legmagabiztosabb japán mellett. Efelől vannak kétségeim, de igaz, hogy a kultúránk szabályaiból és a nevelési elvekből következik, mennyire hizlaljuk fel a gyermek önbecsülését. Országonként, de családonként is változhat, mi lebeg a szülő szeme előtt: legyen magabiztos a gyerek, különben nem fog érvényesülni, vagy legyen szerény, mert a felfuvalkodottakat senki sem szereti.
Manapság már tanítják egyes multiknál, hogyan adjanak visszajelzést egymásnak az emberek, hogyan lehet úgy megfogalmazni a kritikát, hogy a másik számára befogadható legyen. Azaz ne érezze lenyomva magát az illető, inkább biztatást halljon ki a szavakból. Éppenséggel a gyereknevelésben is megfogadhatnánk néhányat ezek közül a tanácsok közül, például, hogy ne mindig arról beszéljünk, mi volt rossz, hanem hogy miben lehetne fejlődni.
Mindenesetre az az irány válik láthatóvá: ne sértsük a másik önérzetét. Ezzel összhangban volt az a törekvés, hogy jegyek helyett szövegesen lehessen értékelni az iskolákban, ami inkább lehetőséget ad az építő, akár önbizalomépítő kritikára. Egy kettesen nincs mit szépíteni, abban benne van: nem voltál elég jó, rosszul teljesítettél.
Azonban sokan vannak, akik károsnak tartják ezt az irányt: azt mondják, a gyerek tanulja meg, mi a tekintély, neki hol a helye, és viselje el a kemény kritikát is! Nem egy tanártól hallottam megfogalmazni: valami gyors változás ment az utóbbi években végbe a gyereknevelés szemléletében. Ezt abból látják, míg tíz-tizenöt éve még biztatni kellett a diákokat, hogy merjenek megszólalni, nem baj, ha valamit rosszul mondanak, és merjék megmutatni a saját gondolataikat, ma annyira megszűnt sokakból a szereplésre, önmegmutatásra vonatkozó gátlás, hogy már-már kritikátlanná váltak, és evidenciának veszik, hogy minden megnyilvánulásuk jó, csiszolni sem kell rajta. Az sem merül fel bennük, hogy a tanár többet tud az adott témáról, több az élettapasztalata, és tisztelettel adózzanak a tudásának.
A legtöbb szülő persze szeretné megtalálni a középutat: merjen megszólalni, szerepelni a gyermek, higgyen magában, de ne váljon felfuvalkodott hólyaggá. Ezzel kapcsolatban számos dilemma merül fel. Mennyire dicsérjük: dicsérjük-e például akkor, ha olyasmit tett, ami rendben van, de nem kiemelkedő az életkora szerint? Ha a kétéves megeszi úgy az ebédjét, hogy nagyobb része valóban a gyomrába jut, kell-e olvadozni, mennyire ügyes? Ha az óvodás elénekel egy dalt vagy szoknyáját pörgetve táncol, kell-e úgy reagálnunk, mintha Pavarotti ének- és Fred Astaire tánctudása egyesülne benne? Ha konfliktusba kerül valakivel, adjunk neki igazat, akkor is, ha valójában nem vele értünk egyet?
A gyermeknek sem arra nincs szüksége, hogy egy pártatlan szemlélő közönyével, hidegségével kritizáljuk, sem arra, hogy teátrálisan ünnepeljük, esetleg elhitessük vele, hogy olyasmiben is kiemelkedő, amiben nem az. Amire szüksége van, hogy érezze, a szülő drukkol neki, örül annak, amit tud, amit már megtanult, értékeli az erőfeszítésit, és egészében elégedett vele, értékesnek találja. Elfogadja hiányosságaival együtt.
Nem azt kell elhitetni, hogy kiemelkedő, hanem hogy a szülőknek így tetszik, ahogy van. Tehát nem kell titkolni az örömöt, ami elönti a szülőt az első lépések, az evőeszközzel evés vagy bármi más újdonság láttán. Igaz, hogy más gyerekeknél is megtörténik ez, de kit érdekel: ki-ki a maga gyerekének drukkol, és örül, ha fejlődik. Gondoljunk bele, az esküvő ünneplése sem marad el, mondván: nem nagy dolog, mások is meg tudnak házasodni... Ujjongjunk nyugodtan, fejezzük ki örömünket a szándékos produkcióknál is, legyen éneklés, rajzolás vagy bármi. Ettől nem lesz öntelt, hiszen csak megünnepeljük vele, hogy fejlődik, vagy egyszerűen csak vele örülünk, hogy jól érzi magát a bőrében.
Problémát inkább a szülő irreális várakozásai okoznak. Ha azt várja a gyerektől, hogy kiemelkedően jó legyen, és nem figyeli, adottak-e ehhez a képességei. Van, aki azért dicséri a csemetét, mert ezzel akarja motiválni, hogy elől legyen a sorban. Igen, de ha a képességek hiányoznak ehhez, a dicséret azt nem fogja pótolni. Ilyenkor tulajdonképpen használjuk a gyereket: nem őt látjuk, hanem a saját jövőnket, mint egy sikeres gyerek szülőjét. Ez alaposan megkavarja a gyermeket, mert ha az óvoda nem azt jelzi vissza, hogy ez a gyerek rajzol a legügyesebben, akkor a szülő megsértődik, és ott a feszültség, aminek közepén a gyerek áll, mint tehetetlen áldozat. Van rá példa, hogy a pedagógus mást értékel, mint a szülő. Az anya, apa gyönyörűnek látja azt a rajzot, amire az óvónő vagy tanítónő megjegyzést tesz, amiért nem stimmelnek rajta az arányok, és nagyobb a katicabogár, mint a ház. Nem érdemes vitatkozni a nem létező objektív igazságon, hogy ez jó rajz vagy sem, mondhatjuk azt egyszerűen: nekem igazán tetszik.
Ha konfliktushelyzetbe kerül a gyermek, akkor is a nézőpontok sokszínűsége felé érdemes terelni. Nem az a fontos, egyetértünk-e azzal, amit tett, hanem hogy megértjük-e, ő miért azt választotta. Ez az elsődleges, és ez után következik (miután a gyermek megértést kapott), hogy hozzásegítjük a szemben álló fél megértéséhez. Az ideges tanító néninek vagy az undok játszótársnak is meglehettek a maguk szempontjai. Ez az, ami igazán megvédi a gyereket attól, hogy felfuvalkodott hólyaggá váljon: ha természetes számára, hogy amit gondol és érez, az tiszteletreméltó, de nem kevésbé az a másik gondolata és érzése. Ez az, ami különbözik attól, mintha simán csak magabiztos nagymenőt vagy alázatos szolgát akarnánk nevelni belőle.
Cziglán Karolina, pszichológus
