Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az elvet mindenki ismeri, mégis, nem is gondolnánk, milyen iszunk bort és prédikálunk vizet a nevelésben.
Rengeteg olyasmit megtanítunk a gyermeknek, amit nem szeretnénk, sokszor éppen az ellenkezője a szándékunk. Majd csodálkozunk, hogy miért nem a várakozásunknak megfelelően alakulnak a dolgok: nem úgy viselkedik, ahogy szeretnénk, nem úgy látja a világot, önmagát, mint amit át akartunk neki adni.
A példa fontosabb, mint a szó
Közhely, de igaz, hogy nem csak azzal nevelünk, amit mondunk, hanem legfőképp azzal, amilyenek vagyunk, amilyen példát mutatunk. Sok szülő azt gondolja, rá nem vonatkozik ez az intés, hiszen nemcsak mondja, hogy drogozni veszélyes, hanem tényleg nem is drogozik, nemcsak állítja, hogy csúnya dolog vandálkodni, valóban nem ver szét telefonfülkéket.
Sajnos ennél apróbb, hétköznapibb tettekről is szó van, és bizony szinte elkerülhetetlen, hogy bele ne csússzon abba a szülő, hogy olyasmire tanítja a gyereket, aminek az ellenkezőjére nevelné szíve szerint.
Például szeretné a szülő, hogy ne kiabáljon a gyerek. Amikor olyasmit tesz a csemete, amit nem lenne szabad, és szól az anya, hogy „hagyd abba”, és mintha elvesztette volna a hallását a gyerek, folytatja, majd szól erélyesebben, és semmi hatás, akkor harmadszorra már elüvölti magát a szelídebb szülő is. És erre jogosan kérdezheti bárki, hogy lehet ezt elkerülni, ha egyrészt felmegy az emberben a pumpa, másrészt valahogy szeretné elérni, hogy eljusson az üzenet a gyerekhez.
Nemcsak ezt nehéz elkerülni, de olyan ellentmondásokat is, hogy azt tanítjuk a porontynak, másoktól nem szabad elvenni dolgokat, csak elkérni, de mi sokszor kiveszünk ezt-azt a kezéből: a törékeny kristálypoharat, az éles kést. A szülő persze tudja, hogy ez más: nem azért veszi el, mert ő szeretne vele játszani, hanem a gyerek vagy a tárgy megóvása miatt. De a kétéves nem feltétlenül látja ilyen árnyaltan a különbséget. Ebből nem minden elkerülhető, csak annyit tehetünk, hogy legalább türelmesek vagyunk a gyermekkel, és nem háborodunk fel, hogy ugyanazt teszi, amit tőlünk is látott.
Valami baj biztosan van veled!
Biztos mindenki ismer olyan szülőket, akiknek mindig van valami témája, hogy éppen mi a probléma a gyerekkel. Valami megoldandó feladat. Vagy rosszul alszik a gyerek, és azon gondolkodik, gyógyteát, mesét vessen be, esetleg külön szobába költöztesse éjjelre a gyereket (vagy vissza, ha már külön szobája van), vagy nem eszik elég zöldséget-gyümölcsöt, esetleg túl dacos, vagy éppenséggel szemtelen, ami abból is látszik, hogy Piri néninek is alig hallhatóan köszönt. Egy biztos: valami baj van vele.
Ez odáig fajulhat, hogy a problematikus viselkedés tünetté válik a szemükben, amire már orvosnál, pszichológusnál keresi a család a megoldást, gyakran mindkét szülő, kart karba öltve. Persze, léteznek valódi tünetek, amik jelzik a gyermek szorongását, azt, hogy segítségre van szüksége, de gyakran az életkor jellegzetes megnyilvánulásaiban látják ezt a szülők, vagy a gyermek sajátosságaiban.
Sokatmondó, hogy ha a pszichológus érzékelteti, az elmondottak beleférnek a normalitásba, akkor a szülők bólogatnak, majd folytatják „igen, de még ez és az is a baj vele”, azaz keresnek mást, ha az előző panasz nem volt "megfelelő".
Ha ezt együtt alakítják a szülők, erős a gyanú, hogy valami probléma valóban van a családban, de a gyermek csak ürügy. A cél, hogy elterelődjön a figyelem a szülők közti feszültségről, mert azzal kínosabb lenne foglalkozni. Persze, nem tudatosan teszik ezt.
Ha pedig csak az egyik szülő aggódik mindig a gyermek miatt, amögött rendszerint szorongás, a szülői kompetencia bizonytalansága áll. Ha valaki mindig attól fél, a gyermekével valami baj van, amögött ott rejlik a hit, hogy ő, mint szülő nem elég jó ahhoz, hogy egy rendben lévő, egészséges, talpraesett gyermeket neveljen. Önbizalom kérdése is elhinni, hogy minden oké a gyerekkel, mert ez feltételezi, hogy velem is minden oké.
És akivel folyton „gond van”, azzal előbb-utóbb tényleg gond lesz, ha előbb nem, kamaszkorban. A gyermekével kapcsolatban árad a panasz a szülőből, mondván, hogy ez a gyerek lusta, szemtelen, hazug és megbízhatatlan, majd elmondja, mennyire bántja, hogy ilyen rossz a kapcsolatuk. Ilyenkor felmerül az emberben: vajon ki lenne képes jó kapcsolatot ápolni valakivel, aki ilyen lesújtó véleménnyel van róla?
Szégyellem magam miattad!
A fenti mondat sajnos nem kevés családban el is hangzik, de ha vigyáz is rá a tudatos szülő, ne mondjon ilyesmit, a viselkedése akkor is elárulhatja, ha így érez. Egyéni érzékenység kérdése, hogy azért, mert vendégségben ciki kérdéseket tesz fel a gyermek, esetleg nem elég szépen eszik, vagy egy jeggyel rosszabb az átlaga, mint a családi barát gyerekének, esetleg nem olyan nyitott, mint Józsika, hanem magában szöszmötöl inkább.
Egy közös ezekben a szégyenekben: nem a gyerekről szólnak, hanem a szülőről. Vajon miért kellene szégyellni, bármilyen is az ember gyermeke? Hacsak nem azért, mert arra figyel a szülő, most őróla vajon miket gondolnak. Nem beszélve arról, ha a gyermeket a saját kiterjesztett részének tartja, és úgy érzi magát, mintha nem is a csemete, hanem ő büfögött volna hangosan az asztalnál.
Abból, ha a szülő minden pillanatban igazolást keres a gyermek viselkedésében a saját képességeire, csak baj van, mert így nem tud örülni annak, amilyen a csemete, és elfogadni a sajátosságait. A szülő saját maga miatt aggódik, a gyermek azonban megérzi a feszültséget, és hogy nem fogadják el.
Ha valaki szeretne jó szülő lenni, elsősorban ne a trükkökkel és konkrét nevelési stratégiákkal foglalkozzon – bár azokkal is érdemes-, hanem kérdezze meg magától, vajon lelke mélyén igazán büszke-e a gyerekére, tud-e annak örülni, hogy olyan, amilyen? Hiszi-e, hogy rendben van ő is, a gyereke is? Ezek az igazán fontos kérdések, amik meghatározzák, egészséges, magabiztos lesz-e a gyermek.
