Meglehetősen nagy eltérések vannak a családok közt abból a szempontból, hogy mennyire nyitottak a külvilág felé, beleértve ebbe azt is, a gyereknevelésbe kiket és hogyan vonnak be. A kényszer is alakítja ezt, de nagyban függ a család értékrendjétől, és attól, mit látnak a külső emberekben: családi intimitásukat fenyegető tényezőket, vagy segítséget, akik könnyíthetnek a szülők és gyerekek életén is.
Tipikus kép, hogy az anya egész nap otthon van a gyerekkel vagy gyerekekkel, az apa este hazaérkezik a munkából, ekkor mindketten azt érzik: végre eljött számukra a pihenés ideje. Az anya átadná a gyerekeket az apának, hogy leülhessen kicsit, kapjon egy kis csendet, nyugalmat, az apa kifújná magát az egész napi munka után.
Mikor látják, hogy a másik tőlük várja, hogy a gyerekkel foglalkozzon, mindketten befeszülnek, hogy a másik nem érti meg őket, és talán nem is becsüli meg tevékenységüket. A hétvége sem feltétlenül hoz feloldozást: ez az időszak, amikor végre együtt lehet a család. Igen ám, de ha ebből sosincs kiszállás, akkor csak egy újabb műszakként fogják megélni a pihenésre hivatott napokat is. Még ha jól is alakul a hétvégi program, aligha pótolja a kettesben, vagy akár egyedül eltöltött időt.
És arról már ne is beszéljünk, ha valamelyiküknek eszébe jutna egy baráttal találkozni, vagy hobbijának szentelni néhány órát, a másik számára könnyen válhat árulóvá, akinek nem a család a fontos. Persze, szó sincs árulásról: arról van szó, az otthon maradó fél (és ez gyakrabban az anya) idegei pattanásig feszültek már, enyhülést keresne, szabadulást a helyzetből, de ezt valamilyen tévesen értelmezett kötelességtudat alapján nem meri megfogalmazni, így csak a haragot éli meg a másik iránt, aki megengedi magának, hogy beüljön egy kávéra valakivel.
Persze, vannak valóságosan nehéz élethelyzetek: mikor nincs olyan rokon, barát, aki segítene, és szűkösek az anyagi lehetőséget, ezért szóba se kerülhet bébiszitter. De nagyon gyakran lehet látni olyan családokat, ahol maguk is elismerik, hogy volt már, aki felajánlotta, hogy jön, ha kell, és a hivatásos segítség is megoldható lenne, de valahogy mégsem élnek vele. És ha megkérdezzük, miért nem, akkor kicsit zavarossá válnak a válaszok, vagy éppen ingerülten bizonygatja egyik a másiknak, nem hiszi, hogy ez lenne a megoldás.
Valóban, ha másról szól a feszültség, és a feleség azt érzi, férjét egyáltalán nem érdeklik a gyerekek, akkor nekik nem megoldás a külső segítség, ahogy akkor sem, ha szükséges a gyermek ürügyként ahhoz, hogy ne kelljen kettesben maradni, mert már nem olyan a kötelék kettejük között. De előfordul, hogy a túlterheltség nyomása alatt minden borúsabbnak tűnik, és ha mindkét fél megkapná a szükséges pihenőidőt, és azt az időt, mikor csak egymásra kell figyelniük, a többi érzelmi probléma is kezelhetőbbé válna. Azaz kikerülnének az ördögi körből: abból, hogy nehéz jól érezni magukat a hétköznapokban, mert vannak bizonyos érzelmi feszültségek egymás közt, illetve érzelmi feszültségek vannak, mivel nem komfortosak a mindennapok.
Néha éppen azért nehéz beengedni a külső segítséget, mert akkor feketén-fehéren kiderülne, mi írható a hétköznapok gondjának-bajának számlájára, és mi az, ami mélyebb, kapcsolati probléma. Például, ha nem lenne este fáradt a pár, kiderülne, van-e kedvük szeretkezni. Ha vasárnap délelőtt a nagynénivel mennének a gyerekek a parkba, kiderülne, tudnak-e egymással még mit kezdeni.
Más is állhat az elzárkózás mögött. Például a hiedelem, hogy nekik kettőjüknek kell megoldani mindent. Miért is? A történelem nagyobb részében nem nukleáris családban éltek az emberek. Miért olyan természetes, hogy ketten, pontosabban egyedül (hiszen a másik dolgozik) könnyű felneveli egy, kettő vagy több csemetét? De nem ritka az sem, hogy a pár ódzkodik beengedni valakit családon belülre. Hiszen ha jön egy idegen, az látja a családi fészek minden zeg-zugát, látja, hogy nevelik a gyerekeket. Ha pedig jön egy rokon vagy barát, akkor talán neki is véleménye lesz arról, mit hogy csinálnak, és bizonyos mértékben ő is nevelni fogja a gyerekeket, legalábbis, mikor rá vannak bízva.
Ez leginkább akkor probléma, ha van valami bizonytalanság az egyik szülőben, vagy kettőjük kapcsolatában. Ha bizonytalan az ember szülői képességeiben, könnyen megingatják a kritikák az egyébként sem acélos önbizalmát. Ezek a szülők szokták a legalaposabban alátámasztani, mit miért úgy tesznek, ahogy, talán még szakirodalmat is hoznak támogatásul. A magabiztos szülő inkább mondja: én úgy cselekszem, ahogy jónak látom, de persze tévedhetek, az is lehet, a másiknak van igaza. És persze ebbe az is belefér, hogy megtetszik egy külső vélemény vagy ötlet, és szívesen beépíti. Ha pedig a szülőpár között adódnak nézetkülönbségek, a külső segítség könnyen találhatja magát abban a helyzetben, hogy ki-ki megpróbál szövetségesre lelni benne.
Nincs mitől tartani, ha a pár biztos az egységében, a segítő rokonok vagy gyermekvigyázók csak javára válhatnak a családnak. A gyermek is nyer vele, hiszen egy kipihent, kisimult idegzetű anyát és apát kap vissza. A fő szempont a választáshoz, hogy a csemetével egy hullámhosszon legyenek, és akkor számára is örömteli, előre várt órák ezek.
