A leválás szó a szülők egy részében hamis érzetet kelthet. Két tévedés gyakori ezzel kapcsolatban. Az egyik, hogy ez valami szörnyűség: aki leválik, az elválik a szülőtől, és hát ki akarná, hogy szeretett fia, lánya idegenként tekintsen rá? A leválás ebben az olvasatban veszteség, olyasmi, ami következtében kevesebb, tartalmatlanabb lesz a kapcsolat. A másik tévedés, hogy ha el is fogadjuk a leválás szükségességét, teljes egészében a gyermekre kell bízni a feladatot, hiszen ő válik le ugyebár, nem pedig a szülő, tehát nyilván neki van dolga ez ügyben.
A leválás talán nem a legszerencsésebb kifejezés, a kapcsolat átalakulásáról van szó, arról, hogy - jó esetben - megkapta a gyermek, amire szüksége volt, hogy egészséges személyiséggé érjen: a szülő figyelme lanyhulhat, kissé hátradőlhet, tudva, hogy már nincsenek szavainak, tetteinek olyan hatása, mint korábban, ugyanakkor el is kell fogadnia, hogy már elmúlt a formálás ideje.
Na persze, itt rögtön hozzá kell tenni, hogy korábban, bár nagyon is formálta a szülő a gyermeket, nem úgy, ahogy ő képzelte, nem az intésekkel és tanácsokkal, hanem a jelenlétével, azzal, amilyen, ahogy reagált a csemetére. Hogy mikor kezdődik ez az átalakulás a szülő-gyermek kapcsolatban: leginkább a születésekor.
A leválás valójában nem egy lépés, hanem a szülő-gyermek kapcsolat folyamatos alakulása. Ha egészséges a kapcsolat, akkor más a négyévessel, mint a másfél évessel, és egészen más a kamasszal, mint a kisiskolással, és folytathatnánk a sort. De ha mégis határt kell húznunk, akkor az legyen a kamaszkor, mikor valóban el kell fogadnia a szülőnek, annyi értéket sikerült átadni a gyereknek, amennyit addig átadott, és ha ez nem épült be, akkor keménykedéssel, szigorral, kontrollal már nem pótolható a baba- és kisgyermekkor személyiségépítő hatása.
A kamaszkor annak is - sok szülő számára - fájdalmas időszaka, hogy a gyermeknek egyes kapcsolatok fontosabbak lesznek, mint a vele való kapcsolat. Ez az, amit valójában sok anya és apa nehezen visel.
Mondtuk, hogy a leválást nemcsak a gyerek csinálja. Valójában inkább a szülőn múlik, hagyja-e. Ezer apróságon, kezdve onnan, hogy örül-e, ha a kisgyerek önállóan megmássza a még nagyobb építményt a játszótéren, és már nem is kell neki segíteni, ha pedig leesik, csak leporolja magát, nem szalad a karjába hüppögve. Aztán örül-e az első igaz barátságoknak, azoknak, amikben már közös titkaik vannak a gyerekeknek. Érintetlenül marad-e az éjjeli szekrényen kint hagyott napló, megállja-e a szülő, hogy meg ne kérdezze: „betetted a tornacuccodat is?”, elviseli-e, ha nem az ő receptje szerint fűszerezi a padlizsánkrémet a kamasz, amivel a buliban várja barátait, és tudja-e, hogy a gyermek párja nem neki kell, hogy tetsszen? A végtelenségig sorolhatnánk a példákat, amik mind a szülőn múlnak, és mind-mind részei annak, hogy engedje leválni a gyermeket. Ezeket a momentumokat összefoglalhatjuk úgy: hagyja-e a szülő, hogy megerősödjön a gyerek identitása, önbizalma, amire a felnőtt élet alapulhat.
A leválás folyamatának van egy rejtett része is, ami nem a szülő és gyermek között zajlik, hanem a szülők között. Vannak fiatalok, akik nem értik, miért olyan nehéz nekik a párválasztás, és eljutni az elköltözés, illetve összeköltözés pillanatáig. Azt mondják, nem tartja vissza őket a szülő, kamaszként is eljárhattak bulizni (igaz, ezek azok a fiatalok, akik bár „eljárhattak”, valamiért mégsem jártak el olyan gyakran), sosem kérte őket egyik szülő sem, maradjanak még otthon. Mégis, ha az elköltözésre gondolnak, valahogy bűntudatuk lesz.
Mert hát mit csinál majd otthon szegény anya, mikor apa egy mufurc öregember lett, akivel nem lehet beszélgetni, anyának pedig nincsenek barátai, sem hobbija. Vagy éppen szegény apa mit csinál majd otthon, mikor anya folyton csak zsörtölődik, ő pedig el van nyomva a kapcsolatban. A példák tetszőlegesek, felcserélhetjük anyát és apát, a lényeg az, hogy a fiatal azt érzi, szüksége van a szülőknek a jelenlétére, ketten nem lennének meg. Kérdés, hogy ez csak az ő fantáziája-e, vagy megfelel a valóságnak, de persze gyakran megfelel, hiszen sokszor kiüresedik a kapcsolat, és már csak a gyermek köti össze a két embert.
A szülőknek ezt nem is kell mondani, sem kérni a gyerektől, hogy maradjon, rendszerint az egész dinamika mindenki tudtán kívül, a felszín alatt zajlik. Mint a fentiekből következik, az anya és apa azzal is segíti a gyermek felnövését, leválását, ha ő maga erős, nem szorul gyámolításra. Legjobb persze, ha a házastársi (vagy élettársi) kapcsolat is erős, de az is számít, ha érzi a gyermek, van élete a szülőnek rajta kívül is. Közösség, ahova tartozik, hobbi, barátok, örömök rajta kívül is.
Már csak az a kérdés merül fel, ha őszinték vagyunk, és merünk kérdezni: miért is éri meg ez a szülőnek? Ahelyett, hogy örökké övé lenne a csemete, erősítgesse, nyisson más irányba, hogy jól hátat fordíthasson neki a gyermek?
Nos, a válasz az, hogy még önző szempontból nézve is megéri. Hosszútávon a szülő számára is nyomasztó a harminc-, negyvenéves óriásbébi, és persze a kudarc fájdalmas érzését is egyre nehezebb elhessegetni. Nem beszélve azokról a szélsőséges helyzetekről, mikor valóban élhetetlennek tűnik a felnőtt gyermek: nem dolgozik, nincs komoly kapcsolata, csak sodródik. Idővel az a kérdés is felmerül „te jó ég, mi lesz vele, ha én nem leszek?”. Boldogabb teher átélni, hogy már nem a szülővel osztja meg titkait, és nincs szükség mindennapi biztatásra ahhoz, hogy sikerei legyenek, hiszen végül is ezek a legőszintébb visszaigazolásai annak, hogy szülőként jól vizsgázott az ember.
Cziglán Karolina, pszichológus
www.lelki-segely.hu
