Ha megkérdeznénk egy első gyermekét váró párt, milyen hangulatot szeretne majd a családi fészekben, valószínűleg lenne, aki a rendet és nyugalmat, lenne, aki a vidámságot hangsúlyozná. Sokan csalódnak, sőt, elkeserednek, mikor ráébrednek, bizonyos életszakaszokban milyen nehéz ezt a hangulatot megvalósítani. Pedig azt gondolták, rajtuk, mint szülőkön múlik, hiszen ők felelnek azért, milyen légkör uralkodik otthon.
A jó szándék szinte mindig adott, a számításból viszont gyakran kifelejtenek a szülők bizonyos nehézségeket, amik életkori sajátosságok. Például azt, hogy bizonyos életkor alatt és gyermekszám felett képtelenség rendet tartani, nem beszélve arról, hogy ne legyen hangoskodás.
A baba szenvedélyesen pakol, kipakolja a fiókot, a szekrényt, mindent, aztán egy részét vissza, persze nem feltétlenül egyezik a véleménye a szülőével, mi hol lenne a legjobb helyen. A kicsit nagyobb gyerek pedig belefeledkezik a játékba, ahhoz alakítja a teret, nem azon gondolkodik közben, hogy a nem használt tárgyak visszakerüljenek a helyükre.
Közben gyakorolja a hangját, hatást akar kelteni, betölteni a teret. És ezek később sem maradnak el nyomtalanul, bár fejlődik a gyermek, de hullámozni fog, éppen könnyebb vagy nehezebb vele.
A felnőtt igényei általában mások, kellene a komfortérzethez valami kis rend, ami nemcsak a tárgyakra vonatkozik, hanem a kiszámíthatóságra, a viszonylagos csendre is. Kinek nagyobb az igénye a kiszámíthatóságra, kinek kisebb: van, akit az is kiborít, ha a gyermek ugyanazt az ételt egyszer megeszi, másszor nem, vagy ha nem sikerül mindig ugyanabban az időben lefektetni. Ha valaki észreveszi magán, túlzottan érzékeny erre, tudatosan irányítsa figyelmét a belső fogódzókra, emlékeztetve magát, a rendhez alapvetően nem a tárgyaknak, hanem neki magának kell helyén lenni. Fontos például, azzal töltjük-e időnket a gyerek kapcsán, amit igazán értékesnek tartunk. Lehet, hogy úgy fekszünk le aludni, hogy pár dolog szanaszét hever, de ennek oka, hogy együtt játszottunk, tehát azzal töltöttük az időt, ami lényeges.
Bár számít, mit látunk, hallunk magunk körül, ami még ennél is erősebben befolyásolja közérzetünket, azok a szánkat elhagyó mondatok. Aligha lehet kikerülni, ha kisgyermeket nevel az ember, hogy naponta jó párszor elhagyja a száját: „nem, ahhoz nem szabad nyúlni”, „nem szabad, az veszélyes”, majd pedig „ezredszer mondom, hogy nem szabad, nem igaz, hogy nem értesz a szóból!”. A legmegengedőbb szülő sem tudja ezt megúszni, még akkor sem, ha önként feláldoz néhány kevésbé fontos törékeny tárgyat, vagy tudomásul veszi, hogy várhatóan takarítás lesz a gyermek által épp megkezdett akció vége.
De azért az ablakon mégsem eshet ki, a polc mégse szakadjon le alatta. Előbb-utóbb azon kapja magát az ember, inkább csendőrnek érzi magát, mint szülőnek, és ez nyomasztó. Az volt a terv, hogy kedves, aranyos apa, anya szeretne lenni, és most egy hárpia beszél a szájából, aki a gyerek minden megnyilvánulására lecsap. Itt elválik a tudás és az érzelem: persze, tisztában van vele a szülő, miért állít le bizonyos kezdeményezéseket, mégsem tesz jót a közérzetének, hogy ebbe az ellenszenves szerepbe kényszerül.
Bizonyos keretek között ezen a problémán is lehet javítani. A leghatékonyabban azzal, ha magát a környezetet alakítja gyermekbaráttá. Azaz minél kevesebb olyan dolog legyen, amihez nem szabad hozzányúlni. Az első gyereknél a legnehezebb, az ember már azt hiszi, bababiztos a szoba, aztán kiderül, egyre több mindent elér, oda is felmászik, ahova nem gondoltuk volna. De később bele lehet rázódni.
A másik segítség egy kis figyelmet igényel, de érdemes pozitívabb állításokra cserélni az egyszerű, de mindig kéznél lévő „nem szabad” mondatot. Kivételt képeznek az igazán veszélyes dolgok, ott határozottan közölje a szülő: „Ezt nem!”. Kötődjön ez a rövid tiltás néhány megjegyezhető dologhoz. Azonban a baba, illetve kisgyerek nem érti, és nem jegyzi meg annak bonyolult rendszerét, hogy az egyik papírlapot miért lehet széttépni, míg a másikat, a „szerződés” feliratút miért nem.
Néha játszhat a TV-vel, és kapcsolgathatja a gombokat, bizonyos műsorok alatt nem. Néha ihat az asztalon talált pohárból, máskor, mikor épp pálinkát tartalmaz, akkor nem. Nincs értelme mindig ingerülten magyarázni, hogy ezt most nem szabad, hiszen nincs mit megtanulni, mert az utasítás az adott pillanatra, körülményre vonatkozik, máskor lehet, hogy a gyermek számára hasonlónak látszó helyzetben zöld utat kap.
A szülő közérzete is jobb lesz, ha ilyen esetekben nem vár megértést és belátást a csemetétől, hanem egyszerűen megakadályozza a nem kívánt viselkedést. Közben mondhatja, hogy „ezt a papírt elrakom, mert ennek meg kell lennie, és adok helyette másikat”.
Általános szabály, ha észreveszi a szülő, valamilyen körülmény, ami akár a saját viselkedése is lehet, árt a közérzetének, irritálja, rosszkedvűvé teszi, először tegye fel a kérdést, feltétlenül tökéletesnek kell-e annak a dolognak lennie. Mindig pedáns tisztaság kell-e? Nem lehet-e egyik nap az előző napi ebédről maradt ételt enni? Van-e olyan döntés, amivel kevésbé leszünk tökéletesek, de élhetőbbé válnak napjaink? Ha pedig minden ilyet megtett, az igazán fontos dolgok működtetésére több energia marad, és könnyen kiderülhet, nem is olyan nehéz nyugodtan szólni a gyerekhez, jó hangulatot teremteni otthon.
